Interjú Kiscelli Múzeum

Festő vagyok, nem plasztikai sebész. Veszprém Kukac 2015

http://www.veszpremkukac.hu/festo-vagyok-nem-plasztikai-sebesz/

A kerítés tetején lámpabura-fejecskék vannak, csengő nincs, de erre nincs is szükség, Zoé befogadott kutyusai, Csipu-Démon és Ferdinánd azonnal jelzik, hogy megjöttem.

„Menhelyről hoztuk őket, Démon a kislány, Ferdinánd meg fiú. Sokszor az állatvédők segítenek, vesznek a kutyusoknak kaját, de ha van pénzem, akkor veszek én is egyszerre tíz kiló száraz tápot. Sok ismerősöm van, állatorvosok, és akkor ők hitelbe is beoltják, meg részletre, ha nincs pénzem, meg ivartalanítva is lettek.”

Zoé

Mi ez a füledben? „

Varjúláb. Ennek története van. Amikor hazajöttem először Magyarországra, akkor még volt itthon underground kultúra, Pest kurva jó volt.

 A Király Tamás, a divattervező, tudod, akit meggyilkoltak, na, az ő boltjában láttam egyszer egy ilyet, és nem volt lóvém rá. Mondom, összegyűjtöm a pénzt. Mire összegyűjtöttem, nem volt varjúláb. Eltelt húsz év, és volt egy filmforgatás, ahová statisztákat kerestek, punkokat. Elmentem, egész éjjel forgattunk a Király Tamásnál, aztán alig kaptam valami pénzt. És akkor mondta neki a Jimmy barátom, aki azóta szintén meghalt, hogy tudom ám, mivel tudnád kiengesztelni a Zoét. Akkor kaptam ezt a fülbevalót, úgyhogy húsz év után jutottam hozzá.” 

Zoé nyakában egy régi mobiltelefon átlátszó tokban: 

„Apumtól örököltem. Volt egy okos is, használt, de élvezettel törtem szét, mindig lefagyott, félrenyomódott, utáltam. Ez egy sima kis egyszerű. Ezt szeretem. Apum azt mondta a halála előtt – a legutolsó rajzait Z. von Neuwirthként írta alá –, használjam én is a Neuwirth nevet, a számmisztika szerint szerencsét hoz. Tavaly még Szilágyi von Königsberg Éva voltam, de az tulajdonképp a helyre utalt. A dédim Emma von Neuwirth bárónő a volt Königsbergből, a mai Kalinyingrádból. Tehát a Szilágyi von Neuwirth Zoé nagyanyám édesanyjának a nevéből ered” – mondja egy szuszra Zoé csatári háza kertjében.

 „Gyere, nézd meg a télálló kaktuszomat, a párom, Brush Ramones, vagy ahogy ezer éve mindenki ismeri, Kefe csinálja a kertészeti dolgot, ő ért a növényekhez, én meg a dekort csinálom. Jövő hét végén kiállítást rendezünk itt a kertben.”

Csatár

„Ha kötelességed van, akkor Veszprémhez tartozik, ha jogaid vannak, akkor nem tartozik Veszprémhez. Ez olyan, mint amikor azt mondják, hogy mekkora kulturális élet van Veszprémben, meg hogy kulturális főváros lesz, ha viszont meg akarsz valamit csinálni, akkor meg egy konzervatív kisváros. Na most ez a kettő nem jön össze.

 Itt nincs vezetékes víz, kutat nem fúrhatsz, hordókban fölfogjuk az esővizet, van egy ciszterna, ami be van kötve a hidroforra, tehát van fönn rendesen hideg-meleg víz, ha meg nagyon nem esik, akkor kell hozatni vizet, hatezerért hozzák a két köbmétert. Régen nyáron hozott ki a lajtos kocsi ingyen vizet, de most már csak pénzért hoznak. 

Van egy fizetős közkút, amit csak az használhat, akinek van bent is bejelentett lakása Veszprémben. Víz nélkül termeszteni sem tudsz semmit, kiég minden, tiszta szikla az egész kert. Főzéshez itt a pincében van egy gázpalack, nekünk elég egy évig, mert nem sűrűn csinálunk meleg kaját. Vagy ilyenkor nyáron kinn a kertben bográcsban. Szoktunk gombászni is, csak az őzlábat ismerem meg.

 Villany? Az van. Az kell. Anélkül nem megy. A net az egyetlen kapcsolatom a világgal, a Lackónak egy régi barátja fizeti.”

Politika

„Gyűlölök minden politikát, amíg nem punk a miniszter, aki a művészetet támogatja, addig nem érdekel. Életemben egyszer szavaztam.  Én azt sem tudtam, hogy volt Nagy-Magyarország, meg hogy elvettek az országból, vagy hogy mi a jobb, mi a bal. Én sosem foglalkoztam ezzel. Jobban érdekelt, hogy lehet mondjuk a fejbe implantálni szegecset, meg hogy a Niki de Saint Phalle hogy készítette a szobrait, meg a Frida szerelmi élete, meg a képei, meg a Max Ernst, meg Dorothea Tanning, meg az alternatív slágerlista. 

A párom régen nemzeti érzelmű volt, de annyira kiábrándult, hogy most már lelibsizik. Pedig azok sem vagyunk. Sehova sem tartozunk. A város által kirekesztettek vagyunk, és ez azért van, mert sógor-komák osztogatják egymásnak a díjakat, a pénzeket.”

Krisztus telefonja

A ház falán egy hatalmas kereszt, tranzisztorokból, kábelekből, kibelezett tévékből, régi számítógépekből, telefonok maradványaiból. „Ezt a párom készítette. Ez itt Krisztus telefonja, föl lehet hívni és lehet vele beszélni, ha valami problémád van, és segít. Nekem már segített. Én hiszek Jézusban is meg Istenben is, csak másképp, mint az emberek. Nekem megfér a misztika, a démonhit, a vudu meg Jézus, teljesen sajátosan összekeverem. 

Ha Isten igazságos, hiszen még a törvény is igazságos a gyilkossal, hogy önvédelemből ölt, vagy azért ölt, mert gonosz, akkor nem kerül minden öngyilkos a pokolra. Nem igaz, hogy minden öngyilkos a pokolra kerül. Az attól függ, hogy miért ölte meg magát, meg hogy milyen ember volt. Boldogok az öngyilkosok, mert övék a mennyeknek országa.”

Lackó

Miért mentetek külön?

 „Lackó sajnos a végén már nagyon agresszív lett a betegsége miatt, igaz, hogy külön laktunk, de összejártunk. Öngyilkosságának az oka a totális nyomor volt, az, hogy kukázott, hogy rettegett a számláktól, s egyszerűen nem bírta tovább az átveréseket, ígérgetéseket, megaláztatást. Halála napján még felhívott, hogy vesznek képet, aztán átverték, s akkor bekattant, ahogyan a szomszédja mesélte.”

 Felmegyünk az apró műteremlakásba, a polcokon rengeteg könyv. „Ezt Lackóról írták. Megvan neked? Nincs? Akkor neked adom. Az emlékét is megmásították, sajnos, mindenki szereti játszani, hogy mekkora barátja volt. Azok ünneplik, akik életében le se szarták. 

Amikor Lackó meghalt, volt egy csomó ember, privát barátok, akik azt mondták, hogy jó lenne a Lackónak egy állandó emlékhely, és akkor ki is találták, hogy legyen, mint legyen. Eredetileg a posta előtt egy padon lett volna a Lackó, meg is volt a terv. És akkor a város átvette azt a tervet, ezt az egész ötletet kisajátította, rátette a kezét, és akkor találták ki, hogy legyen az aluljáróban. Én festettem volna a hátteret, de nem akarta a város.

 Nem állíthatok ki az utcagalériában, pedig alkotótársak voltunk. Nem szeretik, ha valaki nem nyal be, hanem elmondja a véleményét egyenesen. Lackót is ezért utálták egész életében, csak most szeretik, hogy meghalt.

 Ha Lackó feltámadna és elmenne azokhoz az emberekhez, akik most beszélnek róla, mindenki szanaszét futna hirtelen. Azért van nagy szájuk, mert meghalt. Amíg élt, úgy kerülték, mint a pestist, mindenki elzárkózott tőle.”

Berlin

„Imádom, a szent földem, őrült hely, punk város, bohém, multikulti, vad, mégis barátságos, mindenki laza, nyitott, befogadó, extrém. 

Gyerekkoromban azért is mentünk mi Németországba, mert apámnak minden rokona német volt. És azért nem kaptuk meg a német állampolgárságot, mert akkor még egy olyan törvény volt érvényben, hogy apai részről kell a németséget bizonyítani, és apám anyai részről tudta. Ez azóta megszűnt, de akkor még ilyen római törvények voltak, ilyen hülyeség miatt nem kaptuk meg az állampolgárságot. 

Mai napig Berlinbe van honvágyam, Németországba, Essenbe, ahol felnőttem. Nekem az az otthon. Az embernek úgy ellágyul a szíve, amikor látom a tévében, megcsókolnám a földet, ha még egyszer ott lehetnék. Ha a financiális bázisom megengedné, rég Berlinben élnék, én sem csóró, nélkülöző művésznek készültem, hanem hittem benne, hogy megélek abból, amit csinálok, hisz normál esetben meghozza gyümölcsét a tudás és a szorgalom.”

Punk

Arról kérdezem Zoét, ő minek tartja magát: „Nem is tudom, végül is punk, de nem száz százalékig, Lackó mondta mindig, hogy art punk. Én sose tartoztam sehova, mikor punk voltam, akkor se mentem a csordával. Zenében is meghallgatom nemcsak a punkot, hanem a Bartókot is, Laurie Andersont, Tom Waitset, Johnny Casht. 

A punk az abból ered, amikor nem volt a fiataloknak lakásuk, nem volt pénzük divatra, sminkre, ilyenekre, meg nem volt munkahely, nem volt jövőkép, akkor elkezdték maguknak megcsinálni. Nincs pénzem megvenni a drága cuccot, akkor szétfestem a dzsekimet, akkor csinálok magamnak egyedit. És ez így divat lett. Meg a szépségipar csinibabasága elleni lázadás, az egyenszépség elleni lázadás is benne van a punkban. Meg a társadalmi igazságtalanságok elleni lázadás.

 Németországban az újvad festők, Fetting, Salomé, Immendorf mind a punkból merítettek ihletet. Voltam egy kiállításon Kölnben, a 80-as években az volt a divat, hogy hulladék anyagokból, papundekliből szereltek össze képeket, és mindenféle hulladék festékkel összevissza festették, belenyomták a csikkeket, satöbbi, a milliomosok ezt vették, ez volt a sikk. Olyan témák például, hogy Adolf Hitler és Helmut Kohl ülnek egy szál alsónadrágban és szipuznak. 

Bár rég nem élek punk életet, nem iszom, nem cigizem, nem bulizom, viszont a kreativitásomat a punk lázadása táplálja. Meg a természet védelme, amit ugye a punkok népszerűsítenek mostanság, meg az igazságtalanságellenesség, meg a kiállás az elnyomottakért, meg a csináld magad, ez mind punk.”

Veszprém

„Semmilyen kapcsolatom nincs a várossal. Nem hajlandók tőlem képet venni. Festettem egyszer egy nagyon szép Margit-romos képet, hogy legyen pénzem karácsonyra, tényleg nagyon szép, megszólal. Nem kellett nekik. 

Mióta mindenki pozícióba került, mióta politikai közösségek vannak, azóta nem létezem. És én megmondom a véleményemet mindenről, és ez nem kényelmes nekik. Ketten a párommal ilyeneket akartunk kerítésnek a játszóterekre” – mutatja Zoé a kerítésen a festett cicát, kutyát, nyuszit, baglyot. „Sajnos a város nem adott még arra sem pénzt, hogy megcsináljuk – nekik!

 Mondtam, hogy csak a festéket fizessék ki, hozok róla számlát, a munkát megcsinálom ingyen. Nem kellett. Az a helyzet, hogy rengeteg dolgot csinálunk a párommal, amiből a város, a turizmus profitálni tudna, fellendülne a város kulturális élete. 

Terveztünk már újrahasznosított szobrokat, amik világítanak, lenne bozótgaléria, kirakatgaléria, interaktív szoborkészítés gyerekeknek. De a város nem nyitott, illetve velem szemben nem az.”

Művészet

„Gyere be ide, itt vannak a képek. Na, ezt ne nézd, ez egy megrendelés volt, amit végül nem vittek el, ezt utálom” –

 Zoé azonnal hátlapjára fordítja a képet, inkább apukája objektjeit, kollázsait mutatja. Zoé és Kefe művészetükhöz mindent felhasználnak, amit csak találnak. Hasznosítják a hulladékokat, tésztaszűrőt, játékbabát, ágyrugót, PET-palackot, úszószemüveget, teaszűrőt, marhacsontot, ventilátort, tollasütőt, kiégett izzót, dísztárcsát. Bukósisakból és kibelezett tévéből madáretetőt készítenek. 

„Amit én csinálok, az nemzetközi szinten szuper jó, ezt Apum is megmondta. Sokszor van, hogy külföldiek, művészek támogatnak, mecénáskodnak, lényegében ebből élünk. Volt olyan, hogy gyűjtött nekem egy amerikai nő bizonyos összeget és elküldte. Régen voltak állandó műgyűjtőim, de mióta más van hatalmon, azóta ezek az emberek csődbe mentek. És azóta nincsenek állandó vevőim. 

Szeretném magamat eltartani, és én nem fogadom el a segélyt, nekem ez olyan vérig sértő, ötvenéves nő vagyok, életemben nem csináltam mást, csak a művészetet, most meg elmegyek valami közmunkára. Nem. Soha életemben nem dolgoztam egy napot sem, viccből a Lackóval egyszer elmentünk teremőrködni a várba. 

A művészetet nem lehet hétvégente csinálni meg a munka mellett. Aki ezt mondja, az hazudik.”

 Ez a rajz itt? „El Kazovszkij. Jó barátom volt, nekünk rajzolta, amikor kinn volt nálunk látogatóban Németországban. Én nagyon-nagyon szeretem az El Kazovszkij dolgait.” 

Festéket miből vesztek? „Ha nagyobb összeghez jutunk, akkor elmegyünk és bevásárolunk festékből, és akkor nem eszünk. Pesten volt egy nő, küldött nekünk festéket karácsonyra, én meg adtam érte egy képet. De festek képet megrendelésre is.

 Volt olyan, hogy valaki megrendelt egy képet valakiről, lányáról vagy unokájáról, már nem emlékszem, lényegtelen. És olyan elképzelése van, megmondja, hogy ez a vonal itt legyen, a másik ott legyen. Én így nem tudok festeni. Meg hogy ne legyen ott ránc, ha mosolyog, mert az öregít. Hát ha az ember mosolyog, akkor ott ránc van. Meg hogy nincs ekkora orra. De ekkora van. Mondtam neki, hogy én nem plasztikai sebész vagyok, hanem festő.”

Ebben maradunk.

Perneczky Géza: Budapesti falképek-részlet. Litera.hu

https://litera.hu/irodalom/publicisztika/perneczky-geza-budapesti-falkepek.html

"....Végül is csak egy véletlen – egy sok évvel ezelőtti internetbejegyzéshez írt pár szavas hozzászólás – segített hozzá ahhoz, hogy megtudjam, kik voltak azok, akik annak idején olyan fantasztikus figurákkal festették ki a Fekete Lyuk falait. Ezt a nyomot követve találtam rá Szilágyi Zoéra, egy magát szürrealista-punk festőnek tituláló művésznőre, aki elmondta, hogy a képek egy részét tényleg ő festette, a másik részét pedig egy Jim A. Kód nevű, azóta elhunyt kollégája, aki főiskolát is végzett, és akit tulajdonképpen Dóka Attilának hívtak.

 Néhány színes felvételt a Google képanyagában, a stock-fotók rengetegében találtam még, néhány mást pedig Zoé küldött el nekem emailen. Lépésről lépésre, ahogy sikerült megismernem e fotók alapján, hogy miként is nézhetett ki a Golgota-utcai pince, nőttön nőtt a tiszteletem irántuk, mert kitűnt, hogy mindkét művész ennek a műfajnak az abszolút profija lehetett. 

Elnézést, Zoé még ma is az, mert még mindig festi ugyanazokat a képeket, igaz ma már nem a falra, hanem olajjal vászonra, egy vidéki város szőlőskertjébe visszavonulva, szívet szorongatóan szerény körülmények között élve, és biztos nem tévedek, ha azt is hozzáteszem, hogy meglehetősen magára hagyva. 
De él, és dolgozik, ami azért fontos, mert ahogy azt számos példa mutatja, az életforma forradalmárjai – hol muzsikusok, hol meg más területen alkotó művészek – különben gyors lánggal égve élnek, és hamar itt hagynak bennünket......."
 (Perneczky Géza)

Kieselbach Galéria & Aukciósház

http://www.kieselbach.hu/artist/szilagyi_-zoe-_zoltan-eva_-szilagyine-zoltan-eva__6369

SZILÁGYI, ZOÉ  Budapest 1966

ZOLTÁN ÉVA, SZILÁGYINÉ ZOLTÁN ÉVA, SZILÁGYI Von Neuwirth Zoé

Festő, grafikus. 1987-től vesz részt kiállításokon, voltak egyéni tárlatai (Veszprém, Amszterdam, Párizs) és csoportos megjelenések (Szentendre, Berlin, Norvégia). Műveiben - melyeket sokszor irodalmi művek inspirálnak - gyakran keveredik a realitás és az álomvilág. Mail-arttal is foglalkozik.

Egy kivülálló (élet)művész- Veszprém portré 2012 / 2

https://vportre.hu/cikk/129-szilagyi-zoe

Öntörvényű, szenvedélyes, kritikus, szókimondó. És nő. Szilágyi Zoé-Éva Veszprém egyik ismert figurája. Ismert, de Veszprémben nem elismert. Pedig fest, blogol, rajzol, verset ír. És megpróbál életbe maradni. Igazi outsiderként próbálja nap mint újra alkotni önmagát.

-Ki vagy te, Zoé? Festő, Lackó özvegye, blogger?

– Elsősorban Szilágyi Zoé-Éva képzőművész (Balássy Évának születettem, csak a család megváltoztatta nevét) vagyok, aki művészcsaládba született bele, és úgy 2–3 éves kora óta megszállottan alkot. Soha az életben nem volt semmi más foglalkozásom, vagy polgári munkahelyem. Csecsemőkorom óta műtermek  bűvöletében nőttem fel, a falakon Picasso meg Max Ernst plakátokkal, neves színészek, művészek, költők társaságában, akik szüleim barátai voltak. Lackó (Szilágyi Lackó festőművész – a szerk.) özvegye is vagyok. Sajnos a sors így hozta. Két különböző stílusú, de hasonló ízlésű művész együttélése volt a miénk. Igaz, a halálakor külön éltünk, ennek ellenére sosem váltunk el, lélekben mindig összetartoztunk. Blogger? Igen! A blogolás nagyon fontos számomra, mivel grafomán vagyok. Az írás számomra olyan önkifejezési forma, mint a festés vagy az öndizájnolás. Több blogom is van. Lackó emlékblog, a képeimet bemutató oldal, a verseim, írásaim blogja, az eddigi utazásaim leírásainak szintén külön oldala van, és van egy német nyelvű művészeti naplóm is. Plusz aktívan facebookozom, TUMLR oldalt is vezetek, mert ott rengeteg brit, amcsi meg svéd őspunk, underground figura nyomul! Ráadásul, nincs cenzúra, a legbetegebb, legdurvább dolog is mehetnek.

– Hogyan indult ez az egész? Miért nem lettél gyógyszerész vagy tanító néni?

– Nem készültem tudatosan a művészi pályára. Inkább állatorvos vagy kutató szerettem volna lenni, aki utazgat Afrikába. Igaz, kiskorom óta alkotok, ez mindig hozzátartozott a létezésemhez, akárcsak az önkéntelen lélegzetvétel, az evés, ivás vagy WC-zés. De valahol genetikailag belém volt kódolva, hogy nem csinálhatok mást, csak ezt. Édesapám képzőművész, számomra természetes volt, hogy apuka nem jár el aktatáskával munkahelyre. Édesanyám – tanítónő – meg afféle múzsaként szintén otthon töltötte napjait. Nekem minden polgári munkakör, minden  normális munkahely valami fura extrémitás. Amikor kamaszként Németországban kapcsolatba kerültem a felnőtt képregények, a graffiti, a street-art és az új vadak művészetével, láttam, hogy a művészet lehet friss, lázadó, olyan, mint a rockzene, akkor már tudatosan is elfogadtam a művész létet, ami kilépett a múzeumok és a galériák ósdi világából.

– Hogyan alakult ki a stílusod? Kik hatottak rád?

– Mindig magamnak való voltam. Saját kis mikrovilágomban éltem kamaszként is. Zenét hallgattam, mindenféle sztorikat képzeltem el, melyeket igazabbnak éltem meg, mint a valóságot! És ezeket rajzoltam le, festettem meg. Kezdetben inkább rajzoltam, mint festettem. A képi világomat a ’80-as évek újhullámos videóklippek világa inspirálta. A művészetben nagyon szerettem a felnőtt képregényt. Nyugaton  egész művészeti ágazat épül erre. Például Crepax erotikus képregényei, az U- COMIX (underground-comix) vagy Nicole Claveloux szürreális titokzatos elvont történetei nagyon bejönnek. Később a graffiti spontán kifejezésmódja, az új vadak ösztönössége és szókimondó, tabuk nélküli világa is hatott rám. Ebben is hasonlítottunk Lackóval, ugyanazokért a festőkért rajongtunk: Salome, Baselitz, az ENDART csoport. Szerettem Warholt, mint fazont, mint jelenséget. Később felfedeztem Frida Kahlót, akihez sokak hasonlítottak engem, és emiatt kezdtem el figyelni rá, képeire. Imádom Gulácsyt, Francis Bacont, Emil Nolde-t és Niki de Saint-Phalle-t. Az ő színes forgó, vízköpő objektjei láthatók Párizsban a Pompidou Center előtt. Mindig vonzott az ellenkultúra is, mint a dada, a szürrealisták. El Kazovszkij világa is nagyon közel áll hozzám. Kazó laza volt és könnyed, telis tele energiával. Nagyon kedveltem Jim A. Kód underground festőt. Nagyon egyedi fazon volt, legalább olyan egyedi világgal, mint Lackó. Lackó halála után inkább festeni kezdtem. Képeim mélyebb értelműek lettek, bennük van  a tudatalattim,  hiszen Lackó jelen van az alkotásaimban. Ezért nagyon figyelnem kell – nem alkothatok silányat, miközben ő figyel fentről.

– Művészetedre mondhatjuk, hogy art-punk?

– Nos, ezt a kifejezést Lackó használta ránk, hogy megkülönböztesse a saját punkságunkat a nihilista „no future” piálós züllött punkokétól.  Mi kreativitásba visszük/vittük át a punkság színességét, a mozgalom kaotikus lázadó friss ős vadságát  és eredetiségét. Továbbfejlesztettük azt a három akkordot! Ennyi!

– Akkor pontosabb az a kifejezés, hogy te az underground, illetve az outsider art irányzathoz tartozol?

– Az outsider art szó szerint a kívülállók művészete. Nyugaton ez keresett műfaj. A kommerszen kívül áll. Egyedi, független, öntörvényű alkotók munkáit jelenti, akik között vannak mentálisan zavart, vagy naiv festők, hulladékból alkotó önjelölt kreatív megszállottak is. Sokuk pszichiátrián élő kezelt vagy éppen extrém stílusú underground figura. Kint a műgyűjtők nagyon szeretik őket, sok galéria is van kimondottan outsider art művészeknek. Itthon ez afféle kuriózum, nem tudják eldönteni művészet-e, vagy sem. Félnek tőle, és egyáltalán nincs piaca. Sokan le is nézik ezt az irányzatot.

– Olyanok a képeid, mint akinek a lelkében állandóan küzdelem van, állandóan angyalok-démonok harcolnának egymással. Ezt mutatja a külsőd is?

– Ez a „démonok és angyalok” dolog nem igazán a külsőmben mutatkozik meg, inkább a lelki dolgokban. Sokak ezt túldimenzionálják. A punk nekem csupán annyi, mint másnak, hogy szőkére vagy vörösre festi a haját. Minden embernek – jobb esetben – van egy rá jellemző megnyilvánulása, külseje. Én ilyen vagyok, a külsőm a lényem megnyilvánulása. Van, aki arannyal aggatja teli magát, vagy gyöngyökkel, én egyedi ékszerekkel, frizurákkal, sminkkel vagy piercinggel, tetkókkal. A démoni énem abban nyilvánul meg, hogy olykor előbújik belőlem a lélek sötét, rejtett oldala, a halál, a nyomasztó hangulatok iránti vonzalmam. Mint egy titkos alagút vagy kulcsra zárt szoba egy házban, amit csak azért is megközelítesz, mert tudod, tiltott közeg. Ugyanakkor bennem van az angyali én is, aki szereti a meghitt otthon nyugalmát, a csendet, aki áhítja a mindennapok uncsi, kalandmentes életét, aki gyűlöli a mai közönyös, erőszakos világot, és akit elrettent, hogy merre tart az emberiség. A rossz én ilyenkor gyűlöletet érez, és megtorlást kíván, a jó én viszont bízik a gondviselésben, és próbálja a lehető legkevesebb rosszat elkövetni. De amikor túl sok sérelem éri, újra kipattan a „kisördög”, és próbál hatalmas démonná nőni. Sokszor nagyon nehéz féken  tartanom mindezt, ilyenkor küzd bennem ez a két érzés, ez a két én. A legtöbb emberben is lejátszódnak hasonlók, de ez nálam nagyon szélsőségesen tud megnyilvánulni. De mostanában mindig a jó győzedelmeskedik bennem, míg azelőtt a másik volt a „champion”! Mindenesetre nem könnyű magamnak velem!

– Van neked jövőd itt, Veszprémben?

– Nos, az utóbbi években sajnos kirekesztve érzem magam. Bármiféle ötlettel álltam elő itt a városban, ami egyedi volt, elutasították. Mindenütt a bürokráciába ütközöm. Sokszor ellehetetlenítik azt is, hogy önfenntartó legyek. Ez szomorú, mivel nem akarok függni senkitől, nem akarok adományokból élni. Segélyt nem fogadok el. Közmunka szóba se jöhet. Eddig csak művészettel foglalkoztam, és ezzel akarok a későbbiekben is. Független vagyok. Számtalan kreatív dolgot tudnék alkotni, amivel pénzt kereshetnék, és még a városnak, a kultúrturizmusnak  is jót tenne. Ehhez azonban nem kapok segítséget. A közöny pedig óriási. Csak külhoni támogatással tudok túlélni. Úgy érzem, ebben a városban az alkotók kirekesztőbbek és bennfentesebbek meg ellenségesebbek, mint máshol. Nemigen bukkan fel új arc sem a placcon, mindig ugyanazokat látom… Ők meg sajna nagyon konzervatívak – minden szempontból… Nem beszélünk egy nyelvet. Végcél a Berlinbe költözés, mert itt nem látom a jövőmet. Pedig régen kiállítottam Szentendrén, kifestettem a Fekete Lyukat Jim A. Kód művészkollégámmal. Schéner Mihály, El Kazovszkij szerettek, barátságukba fogadtak. De ezek az idők, emberek elmúltak. Legnagyobb problémám, hogy manapság nem divat érezni. Ennél sokkal sikeresebb a szürkeség, a modernség látszatát keltő megnyilvánulás. Manapság szinte mindenki művész. Rengeteg gyenge, dilettáns nyomul. Sajnos miattuk még az igazi értékre sem kíváncsiak az emberek. Édesapámmal beszéltünk arról, hogy mennyivel jobb világ volt az, amikor a művész lelkiismeretesen dolgozott, alkotott a műtermében, éjszakánként pedig képezte magát, a gyűjtök meg felkeresték, vásároltak. Egy jó művésznek volt közönsége, mecenatúrája. A környezetük kiváltságos emberként tekintett rájuk, mert olyat tudtak, amit mások nem. De ez a világ elmúlt! Elmosta a közöny, a gagyi, a bürokrácia, a tehetségtelenség.

Névjegy: Szilágyi Zoé-Éva. Született: 1966 Budapesten. Kiskora óta rajzol. Édesapja, Zoltán Sándor képzőművész támogatta szabadszellemű nevelésével és építő kritikájával a tehetségét. 1978-től 1992-ig Nyugat-Európa különböző országaiban élt, 1987-től rövidebb Magyarországra látogatásokkal. Németországban az esseni Gustav Heinemann Gesamtschule-ba járt középiskolába. Magyarországi tartózkodása alatt kb. 1 évig bejárt a Dési Huber rajzkörbe  „kockológiát”, teret meg tanulmányrajzot tanulni, ahol Korga György is tanította.  Díjai nincsenek. Nem tagja egy művészeti csoportnak, szövetségnek sem. Művészete nagyon személyes, kritikus hangvételű, olykor tabutémákat is feszegető. Netes megjelenések: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kortars-magyar-muveszeti/ch32s98.html http://artportal.hu/lexikon/muveszek/szilagyi_zoe http://www.kieselbach.hu/muvesz/szilagyi-zoe-_zoltan-eva_-szilagyine-zoltan-eva__6369 Kiállítások: Csoportos: 1987 Szentendre, Vajda Lajos Stúdió (ef Zámbóval, fe Lugossy Lacával stb.) 1988 Essen, Németország „Calico”galéria (édesapjával, Zoltán Sándorral) 1989 Berlin, Németország „Squatters corner” (házfoglaló alkotókkal) 1990 Tapolca-Diszel Kultúrház (Zoltán Sándorral, Gazdag Sándorral, O. Papp Gáborral stb.) 1992 Vác, „Kék Lófény” (A. Kóddal) 1992 Budapest, Fekete Lyuk (A. Kóddal) 1992 Budapest-Veszprém, Kisgaléria (Szilágyi László festőművésszel) 1992 Budapest „Picasso Point” (Szilágyi Lászlóval) 1993 Veszprém, Kisgaléria (Szilágyi Lászlóval) 1993 Veszprémi Egyetem Aula (Szilágyi Lászlóval, Zoltán Sándorral, Nagy Ildikóval & T. Szabó Lászlóval) 1993 Veszprém, Kisgaléria (Szilágyi Lászlóval) 1994 Veszprémi Egyetem Aula (Szilágyi Lászlóval) 1995 Veszprém, Csikász Galéria (Szilágyi Lászlóval) 1996 Veszprém, Egyetem Aula (Szilágyi Lászlóval) 1997 Budapest, Merlin Színház (Szilágyi Lászlóval) 1999 Veszprém, Várgaléria (Szilágyi Lászlóval) 2000 Balatonfüred, „Art-East” Galéria (Szilágyi Lászlóval) 2001 Budatétény, Művelődési Ház (Szilágyi Lászlóval) 2002 Budapest, Bartók 32 Galéria (Szilágyi Lászlóval) 2002 Budapest ,Király u. „Világvége-fesztivál” (Brush Ramonesszel, El Kazovszkijjal stb.) 2008 Balatonfüredi Kultúrház (több Veszprém megyei képzőművésszel) 2009 Veszprém, Dubniczay-ház Magtár épület (Brush Ramonesszel) 2010 Veszprém, Dózsavárosi Klubkönyvtár (Brush Ramonesszel) Ezen kívül sok MAIL ART/ KÜLDEMÉNYMŰVÉSZETI kiállítás világszerte! Önálló: 1991 Amszterdam, Hollandia „Basement” 1994 Párizs, Franciaország „Café Notre-Dame” 1995 Veszprém, Kisgaléria 1998 Veszprém, Városi könyvtár 2000 Veszprémi Állatkert kiállítóterme 2006 Budapest, „Mucius” Galéria 2006 Budapest „Hársfa söröző” 2007 Veszprém, Dózsavárosi Klubkönyvtár

Pethő Imre

Fotó: Kiss Sándo

Kortárs Magyar Művészeti Lexikon

https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kortars-magyar-muveszeti/ch32s98.html

Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I–III.

Enciklopédia Kiadó

Enciklopédia Kiadó

SZILÁGYI, Zoë

festő, grafikus, (Budapest, 1966. február 23. - )

Képein a realitás keveredik az álomvilág látomásaival. Korábbi alkotásai vad, lázongó lelkivilágát tükrözték, az utóbbi időszakra a befelé fordulás, a könyvek inspirálta gondolatok dominálnak. Felületei aprólékosan kidolgozottak, festményeire a színek kavalkádja jellemző. Mail-arttal is foglalkozik.

"Angyal a művészellátóban-kultblog"- interjú, 2010

http://angyalamuveszellatoban.blogspot.com/2010/04/interju-szilagyi-zoe-kepzumuvesszel.html

2010. 

Interjú Szilágyi Zoé képzőművésszel

A most induló kortárs alkotókat bemutató interjúsorozatomban szereplő első művész Szilágyi Zoé.

Egy olyan alkotót szeretnék bemutatni, aki igazán megtestesíti a "művészember" fogalmát: öntörvényű, szenvedélyes, munkáiból árad a düh és a társadalomkritika. Ugyanakkor egyértelműen érezhető, hogy egy rendkívül szenzitív személyiséggel állunk szemben. Szilágyiné Zoltán Éváról, azaz Zoé "PIT"-ről van szó, aki festészetét a punk irányzat jegyében éli meg, azonban életvitele káros szenvedélyektől mentes, ami korunk szempontjából igen érdekes ellentmondás.

 Budapesten született, 12 éves korában szüleivel disszidált Amerikába, ahonnan később Németországba mentek. Ott járta ki iskoláit is. Huszonhat éves koráig különböző nyugat-európai országokban élt és állított ki.

1992 óta újra Magyarországon, Veszprém mellett tartózkodik egy tanyán. Autodidakta módon kezdett festeni édesapja, Zoltán Sándor objekt-művész - másnéven "a dobozos ember" - hatására. Ő fedezte fel már kiskorában tehetségét és sokat segített, hogy lánya kibontakozhasson.

1987-ben Magyarországi tartózkodása alatt a Dési Húber rajzkör látogatója volt, ahol tanulmányokat készített, ezen felül önmagát képezte. Zoé grafikával, festészettel, objektekkel, mail art-tal foglalkozik, valamint ruhákat és egyéb tárgyakat is dekorál. Művészeti stílusa leginkább az underground- illetve az outsider art kategóriába sorolható.

Szabadúszóként tartja fenn magát, amely ebben a személyes barátságokat és figyelmet oly gyakran nélkülöző társadalomban rendkívül nehéz. Mindemellett rendkívüli akarat- és életereje, valamint elhunyt férje – Szilágyi László, "Lackó" - emléke és munkássága adnak számára erőt, hogy kizárólag a festészetnek éljen, és folytassa művészeti tevékenységét. Számos munkája szerepel hazai és külföldi magángyűjteményekben (Vörösváry Ákos, Raum Attila, Kerényi Zoltán , Horvay Tibor, J.F.Spittler).

Szerk.: Zoé, szeretném, ha néhány mondatban összefoglalnád művészeti tevékenységed lényegét!

Sz. Z.: Számomra alkotni olyan, mintha naplót vagy blogot írnék. Továbbá menekülés egy általam létrehozott világba. Olykor pedig harc az igazságtalannak tartott dolgok ellen.

Szerk.: Említetted, hogy számos helyen jártál a világban, sokáig Nyugat-Európában éltél szüleiddel. Mi motivált, hogy hazatérjél, és ne ott építs karriert?

Sz. Z.: Csupán a véletlen! Utazgattam, majd itthon megismertem Lackót (Szilágyi László képzőművész – a Szerk.) és itt ragadtam.

Szerk.: Volt férjeddel, Szilágyi Lackóval közösen alkottatok. Milyen hatással volt rád művészete?

Sz. Z.: Lackó teljesen más stílust képviselt, mint én. Expresszionista festő volt, míg én inkább "rajzosabban" dolgozom. Sőt, azelőtt főként csak rajzoltam. Viszont ugyanazt a belső világot képviseltük, amelynek lényege a politikamentes punk- és underground világ. Mindemellett rengeteg energiát adott - még halála után is ő ad erőt, hogy ne adjam fel sohasem!

Szerk.: Egy-egy műtárgy elkészítésének mi a folyamata? Gondolok itt egyaránt festményekre, objektekre, ruhákra.

Sz. Z.: Van úgy, hogy leülök és csak úgy „jön magától”. Olyankor elkezdek alkotni, majd mint aki "transzban" van, eltűnik idő és tér - akár bomba is robbanhat mellettem... Emiatt nem is vállaltam gyereket, mert ha elkap ez a fajta alkotóláz, nem érdekel az sem, ha haldokolnak körülöttem, nem vagyok jelen. Ez az állapot mindenfajta "szer" nélkül jön létre. A ruhák ötletei csak úgy „beugranak”: megvalósítom a bennem vizuálisan megfogalmazódott terveket. Szeretek egyedi dolgokat hordani, amelyek teljes mértékben kifejeznek engem és benső lényemet. Természetesen festek megrendelésre fotó után is portrét, állatképeket - ezeket ugyanúgy élvezem, feladatomként tekintek rájuk.

Szerk.: Említetted, hogy néhány éve rendkívül keresett alkotó voltál, azonban - leginkább a világválság óta - mára lecsökkent megrendelőid száma. Pedig több nívós galéria is rendszeresen szervezett számodra kiállításokat, a teljesség igénye nélkül: Mucius, Artitude Galéria, Bartók 32, Karinthy Szalon, Merlin Színház, Veszprémben a  Kisgaléria, Csikász, Dubniczay Palota , Veszprémi Egyetem, továbbá a budapesti legendás Fekete Lyuk underground klub, ahol graffitiket festettél az azóta elhunyt Jim A. Kóddal és még számos kisebb helyen itthon és külföldön egyaránt. Sajnos mostanában lecsökkent a művészet támogatottsága, a kultúra, és ezen belül a magyar kultúra mecénásai ritkábban nyitják ki pénztárcájukat. A hazai gazdasági helyzeten felül szerinted milyen okok állhatnak még e mögött?

Sz. Z.: Szerintem a bennfentesek nyomulnak, no meg a stílusom- az outsider art - idehaza még nem túl elfogadott. Outsider artist gyűjtőnév alatt nyugatabbra olyan művészeket értenek, akik nem hagyományos módon képezték magukat. Van közöttük tehetséges elmebeteg, börtönben fogvatartott, punk-alkotók, valamint olyanok is, akik mindenfajta befolyás nélkül festenek – olyasmi, mint nálunk a "naivak", csak annál sokszor durvább, nyersebb stílust képviselnek, tabu témák feldolgozásával, gátlástalanabbul. A válság és a tönkrement ország miatt a műgyűjtők óvatosabbak, azok, akik eddig vásároltak tőlem, már "beteltek" képeimmel, új mecénásokat, valódi érdeklődőket pedig a jelenlegi helyzet miatt szinte lehetetlen találni. Mostanság csak a tűzközelben lévők tudnak megélni és a nincstelen vagy "munkanélküli"művészek helyzete jogilag nincs megoldva. Nem vagyok tagja egyetlen művészeti egyesületnek sem, mert mindenütt "sógor-komaság" alapján kerülhetsz be, szükséges egy erős kapcsolati tőke hozzá – azonban én nem passzolok ebbe a körbe.

Szerk.: Leginkább milyen típusú alkotások kerülnek ki Tőled? Említetted, hogy lakhelyed - és egyben műtermed - kicsiny belső tere miatt főleg kisebb méretű képeket készítesz. Amennyiben lehetőséged lenne, szíved szerint milyen alkotásokat hoznál létre? Művészetedben tervezel e, és amennyiben igen, milyen újításokat?

Sz. Z.: Szívesen festenék nagyban, nyáron lenne helyem is az erkélyemen - de sajnos sem annyi festék, sem akkora méretű vászon vagy farostlemez nem áll rendelkezésemre, amelyekkel az ilyen irányú elképzeléseimet megvalósíthatnám. Terveim nincsenek, sohasem tervezek, de szeretnék absztraktokat is festeni, de valahogy a leg elvontabb képeimen is láthatóak figurális elemek. Egyszer festettem egy absztrakt képet, amikor Lackó (Sziágyi László képzőművész; a Szerk.) egyik álmomban mondta... Nekem annyira nem tetszett, de megvették.

Szerk.: Mit üzensz az olvasóknak?

Sz. Z.: A művészeket ne csak haláluk után becsüljék meg – ahogy a mondás is tartja! Ez cseppet sem olyan "menő", mint sokan hiszik! A másik üzenetem, hogy a művészet ugyanolyan szakma, mint bármely másik, ezért hiba, amikor sokan, ha válság van, a művésznek annyit mondanak: el kéne menned dolgozni. Ki hozná létre akkor a remekműveket az utókornak?! A művészet teljes embert kíván. Nem tudom megosztani magamat, ha mással foglalkoznék, nem festenék, mert ez egyfajta meghasadt állapotot idézne elő. Egyébként sem élek soha a valóságban, ezért nem tudnék más típusú tevékenységet lelkiismeretesen végezni, kizárólag kreatív munkát, dekort, falfestést, tervezést. Magyarországon is ezt kellene elfogadnia a társadalomnak. Nekünk, művészeknek és az utókornak is nagy szükségünk van a mecenatúra rendszerére.

Köszönöm az interjút!

Szilágyi Zoéval Ésik Anita beszélgetett.

Mesebeli hercegnő a punk nagyasszonya

"Ismertség Magazin"- 2012

Szilágyi Z. Éva (Zoé) festőművészről

http://www.ismertseg.hu/node/196

Budapest, USA, Berlin, Párizs, Amszterdam és Saint-Tropez után egy Veszprém melletti gyümölcsösben él párjával Szilágyi Zoé festőművész. Ő az, aki soha nem alkudott meg. Mindig csak azt tette, és teszi ma is, amit szeret, ami az élethivatása: alkot.  Cikkünk bemutatja a punk-korszak legendás alakját, aki élete borzalmai és viszontagságai ellenére megmaradt annak, ami: egy elvarázsolt királylány. 

„A kinézetem max. a hasonló szubkulturális háttérrel rendelkezőknek egy jelzés önmagamról, nem azoknak, akik bámulnak, mint borjú az újkapura s nem értik.”

  

Él Veszprém közelében, gyümölcsösök, kertek, pincék magányában egy különleges művész: Szilágyi Zoé. Alakja szinte jelképévé vált a punk mozgalomnak; sokan csak extrém kinézetéért figyelnek fel rá. Holott független, szabad művész, aki azt szeretné, hogy az utókor alkotásaiért emlékezzen rá, a jelen pedig művészi teljesítményéért értékelje. Interjúnkban arra vállalkozunk, hogy Szilágyi Zoét hűen mutassuk be. Mint egy olyan, végletes ellentmondásokat egyesítő festőművészt, akinek világában éppúgy megfér a horror, mint a bárányfelhős égbolt…

– Honnan indultál? Hogyan keveredtél bele a punk-mozgalomba, ami festészeted egyik meghatározó élményvilága?

– 1966-ban Budapesten, a János Kórházban láttam meg a napvilágot: egy művészcsaládba születtem. Édesapám képzőművész, édesanyám eredetileg tanítónő volt, ám később mint bohém művészfeleség és múzsa élte az életét. Elkényeztetett kis úri-hercegnőként neveltek egy hűvösvölgyi kertes, tornyos házban. Kiskorom óta abban a tudatban nőttem fel, hogy kiválasztott vagyok. Szüleimre barátokként tekintettem. Három éves koromban kezdtem el rajzolni: tulajdonképpen ettől kezdve éjjel-nappal ontottam magamból a képeket.

Tizenkét éves koromban disszidált családunk az Egyesült Államokba. Kalandos, országról-országra utazós életünk kezdődött. Még sosem láttam a Balatont, de már láttam az óceánt... Végül Németországban telepedtünk le, apai német rokonaink révén. Itt jártamiskolába, de osztályaimat egyiket sem fejeztem be. Mindig közbejött valami: utazás, költözés, betegség. Így bizonyítványt nem kaptam, és később sem szereztem sehol. Ráadásul nevünket is megváltoztattuk, így magyarországi múltam végleg kitörlődött. Kamasz éveim alatt zárkózottan, magányosan éltem. Egy arab-német osztálytársammal voltam csak jóban, amúgy a szobámban festettem és rajzoltam, s a legjobb barátom a rádió volt. Kedvenc zenészeim hatására kezdtem el magam extrém módon sminkelni, egyedi ruhákat hordani, sok fülbevalóval. Nagyon tetszett, mély benyomást tett rám a punk szubkultúra, továbbá a dark, a goth irányzat, és minden, ami furcsa volt. Anyukám majomszeretettel vigyázott rám, nehogy bajom essék. Miután az itt érvényben lévő törvények miatt nem kaptuk meg a német állampolgárságot, kalandok közepette Magyarországra keveredtem, ahol aztán belevetettem magam az élet sűrűjébe: fiúk, csavargás, buli, szex.

– Mesélnél erről az időszakról? Nyugatról hazatérve hogyan tudtál beilleszkedni? Mennyire volt ismert a punk-mozgalom?

– Magyarországon mindenki bolondnak nézett, mert színes punkfrizurám volt meg sok fülbevalóm, de tetoválásom és testékszerem akkor még nem. Teljesen naiv voltam: egy aranyketrecben nevelkedett hercegnő az üvegbúra alól, kitéve prédának a kiéhezett hiénáknak és sakáloknak. A művészkollégák nem értették, hogy mit akarok. Nyugati zenés videoklipektől és graffitiktől inspirált alkotásaim hidegen hagyták őket, mert nem fedezték fel bennük „Dosztojevszij mélységeit”. Egyedül a szentendrei művészvilág, ef. Zámbó Istvánék ismertek el, velük több közös kiállításon vettem részt. Az én művészetem nem az egyetemes, klasszikus normákból fejlődött. Egyszerűen csak nyitottan élek és kikapirgálom a világból, a művészetből azt, ami ahhoz, amit csinálok, vagy képviselek szükséges. Mindegy hogy ez „limonádé”, antikultúra, underground vagy klasszikum. Hagyományosan nézve nem vagyok művelt, máshonnét nézve viszont többet tudok a kultúráról, mint kollégáim. Mivel itthon nem nagyon volt igény arra, amit csinálok, ismét külföldre mentem. Utazások jöttek egy punk sráccal, akivel akkoriban jártam: foglaltházak és punk életmód.

Utcai festőként tengettem életemet Budapest után Berlinben, Párizsban, Amszterdamban és Saint-Tropezban. Foglalt házakban laktam, punkok, bohémek közt, narkóztam, ittam, de aztán rájöttem, hogy sem a drog, sem az alkohol nem az én utam. Visszajöttem Magyarországra, ahol Jim A.Kód festőbarátommal együtt felkértek, hogy fessük ki a legendás Fekete Lyuk underground klubot.

– Punk életmód mellett, extrém életúttal és külsővel, a szabad élet elkötelezett harcosaként mégis férjhez mentél…

– Igen… Nagy kalandozások után, underground életmódom megkoronázásaként megismertem Szilágyi Lackó Derkvits-ösztöndíjas expresszionista punkfestőt Budapesten, akihez két hónap után hozzá is mentem. Ő hozzám hasonlóan ötvözte a kultúrát és a punkot, a festészetet. Úgy tekintettünk önmagunkra, mint művészeti tárgyra, ezért tetováltattuk és testékszerekkel díszítettük magunkat.

Lackóval tíz évig éltünk együtt, aztán külön költöztünk, ám sosem szakadtunk el egymástól. Afféle Sid & Nancy voltunk. Aztán 2007-ben öngyilkos lett.

Gyereket sosem akartam. Szerintem a művészet teljes embert kíván. Nincs idő más egyéb munkára, gyereknevelésre. Nem bírok olyasmire koncentrálni, ami nem köt le, egyedül az alkotásban teljesedem ki. Jelenlegi párom, Brush Ramones partnerem ebben: ő is punk művész, aki újrahasznosított tárgyakból hoz létre funkcionális használati tárgyakat (pl. világító, zenélő szobrok), emellett pedig kertépítészettel is foglalkozik. Képein a modern világ témáit: nanotechnika, csillagászat, vírusok jeleníti meg. Stílusa egyfajta keveréke a konstruktivizmusnak és a saját maga által kitalált "figurális konceptnek”, egy kis szürrelaizmussal megspékelve.

– Mit jelent neked a punk manapság? Mit szeretnél megmutatni képeidben?

 – A punk számomra egyfajta kilépés a szürke mindennapokból, kreatív módon. Kétszemélyes szubkultúrát hoztunk létre férjemmel, az art punk-ot.  Ő a "punksága" mellett nagyon magas műveltséggel és klasszikus tudással is rendelkező művész volt, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (ma Képzőművészeti Egyetem) Kokas Ignác, Dienes Gábor, Gábor István tanították. 1996-ban megnyerte a nemzetközi David Bowie művészeti pályázatot, Magyarországon az első, Párizsban a harmadik díjat, amit a névadótól vehetett át személyesen. Alkotás, színek, önnön kinézetünk megkomponálása, összművészetként képeinkkel s performance-ainkkal. Olyan dolgokat szeretnék megmutatni, amiket idehaza nem ismernek.  Kívülálló művész vagyok, öntörvényű. Szeretem a tabutémákat is.  Belevágom az emberek arcába, ami a véleményem róluk, s ezt nem szeretik.

Képeim nagyon személyes hangvételűek: azt mutatják, ami engem személyesen megérint, legyen az negatív vagy pozitív dolog. Gyűlöletből és bosszúból festem a legjobb képeimet, szenvedélyesen átélem, beleélem magamat ilyenkor. Az emberek idehaza teljesen félreértelmezték stílusomat, a tetoválásokat, testékszereket.  Mindenki kemény és vagány punkcsajnak gondol, akit nem érdekel, ki mit mond róla- ám ennek pont az ellenkezője az igaz. Sokat szenvedtem mindig már attól is, ha feltűnően megbámultak. Valójában egy romantikus, melankolikus, törékeny pszichéjű ember vagyok. Számomra a külsőm természetes, s aki meg akar ismerni, az nézze meg a képeimet, melyek lelkületem vetületei.

Az alkotás tulajdonképpen munkaterápia, öngyilkosság ellen. Kiskorom óta az. Megrajzolt napló. Másik dimenzió, ahol minden az én szabályaim szerint történik. Kontaktus a más dimenziók és szférák lényeivel. Drog, mely erősebb minden „földi” drognál. Nem munka, hanem lélegzetvétel.

Édes Borbála

Szombathy Bálint: Börtönképek, önképek-

Szombathy Bálint- BALKON, 2006. Börtönképek, önképek Szilágyi Zoë „Pit” kiállítása Mucius & Diabolus Galéria, Budapest 2006. május 24 – június 18. http://balkon.art/1998-2007/2006/2006_7_8/10szombathy.html

Az extravagáns öltözködés, arcfestés és frizura olyan sajátos jelbeszéd, amely néha sokkal többet elmond viselőjének egyéniségéről, mint egy tudományos lélekelemzés. A szubkultúra elágazásaiban mozgó individuum kirívóbb esetekben egyetlen tekintettel behatárolható, mert lerí róla, hogy melyik alternatív világot képviseli, a kisebbségi létnek milyen struktúráiban mozog otthonosan. A tömegből önmagát kiszakító egyed a puszta létével, erősen hangsúlyozott másságával, fizikai megjelenésével is lázad, és különb akar lenni a nagy átlagnál. Ebből következik, hogy a társadalmi előítélet, a konvencionális megítélés rendre a nyomába szegődik, szinte üldözi, még nagyobb belső ellenállásra késztetve amúgy is extrém személyiségét. Szilágyi Zoltán Éva, alias Zoë „Pit”, alias Xoxo alias Zsuzsu olyan kiválósága a magyar szubkultúrának, aki a saját bőrén tapasztalta a közegellenállás elutasító, kivető, sőt szankcionáló mechanizmusának hatását. Fordulatokban és extrém élményekben gazdag életútja szinte megelőlegezte majdani kálváriáját, amely egy állítólagos gyilkossági kísérletben tetőzött, és a börtönben ért véget. „Voltam házfoglaló Berlinben, laktam apácák közt, és laktam bordélyházban is, no nem mint dolgozó nő, hanem ott volt kiadó lakrész… Szöktem át határon, kipróbáltam drogot, piát – sem a drog, sem a pia nem jön be, szerintem céltalan önrombolás!”, írja vallomásában Zoë, aki amúgy eltökélt állatvédő, s harcol az intolerancia és a megkülönböztetés ellen. Kalandos élettörténete részben amerikai csatangolásokban teljesedik ki, szüleivel járja a hatalmas országot, mint annak idején Jack Kerouac főhőse, Dean Moriarty. Ez ifjúkori életének egyik oldala, amikor sok mindent lát és „felszed” a nagyvilágban, érzékeny az újra, az ismeretlenre. Ugyanakkor azonban tizenéves korában a családon belül szigorú ellenőrzés alatt tartják, óvják a külvilág megpróbáltatásaitól. Börtönnek érzi az életet és vigaszt a rajzolásban keres, szinte minden percét az tölti ki, és persze a fantáziaképek, amelyek a valóságot helyettesítik számára. Akkor még nem sejti, hogy a börtönvilágot egyszer még igazából is meg fogja ismerni. Szilágyi Zoë „Pit” kilenc hónapot tölt előzetesben, mert önvédelemből megszúr valakit késsel.  Úgy érzi, a törvény méltánytalanul bánik vele, mert nem a tényeket veszi alapul, hanem az előítéletekből táplálkozik. Külseje alapján ugyanis bárki alkoholistának, narkósnak, deviánsnak vélhetné. A börtönben egyetlen vigasza a rajzolás. Saját megpróbáltatásait rajzolja le, kerek történetet hozva ki életútjából, kezdve onnan, amikor családja Nyugatra disszidált, egészen addig, amikor a börtönben összehozta a sors különféle köztörvényes bűnözővel.  „Műteremből rácsok mögé, hurok szorult nyakam köré”, kántálja kesernyésen, már-már a villoni világot megidézve.  A képregények narratív szerkezetét és montázstechnikáját alkalmazva Szilágyi expresszív hevületű, szenvedélyes képi világot teremt, amelynek szereplőit – többek között a törvény képviselőit – találóan kifigurázza, művészeti eszközökkel állva bosszút a személyét ért sérelemért. A punk- és graffiti-kultúra ikonográfiai stíluskészletét a dada nyerseségével elegyíti, s a színek drámai táncába beékeli a tárgyalásról megjelent sajtójelentések száraz, dokumentáris szövegfoszlányait. A történet életszerűségét nyomatékosítva egyik képébe beapplikálja azt a bizonyos vágóeszközt, amelynek a dulakodás alkalmával főszerep jutott. A Szilágyi kultiválta ikonográfia tájainkon jobbára csak a nagyvárosi graffiti-festészetben jelenik meg, ott is csak részleteiben. A börtönképek nemcsak azért hitelesek, mert igazak, hanem mert magas fokon prezentálják a kultúra egy adott, specifikus szegmensének a poétikai ismérveit, bizonyítva, hogy a különféle kultúrák gondolatvilága nem csak jól megfér egymás mellett, hanem kölcsönhatással is van egymásra. A magas szintű prezentáción túl az önkifejezésnek létezik még számos másmilyen módozata, amelyek külön-külön is erősítik a magas szintű produkció alapjait, illetve megteremtik az iránta való igényt. Szilágyi esete egy ilyen utat példáz, hiszen „lentről”, a falfirkák világából indul, miközben karakteres rajzkészség van birtokában, melyet mégsem arra használ, hogy csendéleteket vagy gagyi tájakat fessen, megélhetési művészetté alacsonyítva saját tehetségét. Ugyan ki gondolná róla, hogy lakóhelye egy Veszprém környéki tanya, nem pedig London vagy New York valamelyik koszos sikátora, ahol még csapkodnak a nyolcvanas évek punk őrületének nosztalgiázó utóhullámai?  Zoë radikális testbeszéde önmagában is önkizáró érvényű, kisebbségi alapállású. Nemcsak testének bőrfelületét tekinti ugyanis képzési alapnak, egzaltált tetoválások demonstratív helyének, hanem arcát is, amely tűkkel barázdált, és ilyenként jócskán levesz a női vonások természetes lágyságából.  Vállalja a fizikailag megnyilvánuló lázadás legdurvább öncsonkító formáit, valahol mélyen tehát hithű nihilista. Ehhez képest festészete túl szépnek tűnik, mindamellett, hogy sajátosan egyedi. De ez már mást is mond nekünk. Azt tudniillik, hogy vizuális kultúránk mennyire lapos, egysíkú. Igazából nincsenek legitim oldalhajtásai, spontán rügyei.