...vagy inkább a művészetébe? Természetesen ez utóbbi, a művészete a fontosabb, de az életéről talán mégis azért könnyebb beszámolni, mert azt fix dátumok és pontosan megnevezhető földrajzi elnevezések határolják. Legalább is így gondolnánk... Persze, ha arra kérnénk Zoét, hogy meséljen arról, mi minden történt vele, akkor úgy érezhetnénk, mintha egy kaleidoszkópot forgatnának a szemünk előtt. Mert ha belekezdene, akkor városok, országok és kontinensek nevei örvénylenének...
 
Sok más dolog mellett ez az egyik oka annak, hogy senki sem tudná összeállítani Zoé jelenleg érvényesnek tekinthető oeuvre-katalógusát – még hozzávetőlegesen sem. Hiszen a munkái egy részét kérésre, megrendelésre készítette (ahogy ő meséli, három- vagy ötezer forintért, környékbeli öreg néniknek), és ezeket a képeit, ha elvitték tőle, nem is látta viszont többé, legtöbbjüket már el is felejtette. Talán nem is voltak fontosak? Képeinek a nagyobb részét pedig saját magának festette, rapszodikusan, sem stiláris egységre, sem pedig tartalmi összefüggésekre nem ügyelve, inkább csak az intuícióira hallgatva, mintegy a szavakat keresve. 
 
Ezeket a „saját-képeket” természetesen megpróbálta megtartani magának, de ha akadt rájuk vevő, szinte gondolkodás nélkül továbbadta őket – akkor is, ha az alkalmi vásárló az interneten talált rá Zoéra, és messziről, például Németországból érkezett, ami azt jelentette, hogy az így eladott képek legtöbbje el is tűnt a szeme elől – örökre. Sehol nem tartanak nyilván annyi Zoé-képet, hogy kirajzolódjanak belőlük Zoé működésének a korszakai is, holott ez azért fontos lenne. Aztán meg kell állnom e szónál is, hogy működés. Már csak azért is rossz a szó, mert működése egy szabónak van, vagy egy gőzgépnek, esetleg egy rendelőintézetnek, Zoé azonban ezek közül egyik sem. Ahol él, és ahol a képeit festi, az egy kerti házacska, de nem igazi lakás, hanem csak egy gyümölcsraktárnak besorolt épület. Van villany benne, de nincsen olyan vízcsap, ami vízvezetékre lenne kötve. Télen egy fával fűthető kályha adja ott a meleget – és nehéz elérnie Zoénak, hogy mire beköszönt az ősz, addigra egy-egy fűtési szezonra való hasábfát vásároljon össze.
 
Vagyis törékenyek a keretek, túlságosan is érzékenyek a körülmények. Mégis, nekem sikerült legalább száz képet begyűjtenem tőle. Nem valóságosan, hanem csak digitálisan. Ezért talán először is arról számolnék be, hogy miként vált az lehetségessé, hogy ennyi kép gyűljön fel Zoétól az interneten.
 
2006-ban – Zoé akkor volt 40 éves – az történt vele, hogy kilenc hónap előzetes után felmentették a vád alól, és kiszabadult a börtönből. Voltak olyan barátai (vagy talán csak pártolói), akik mintegy engesztelésképpen és az eset különösségének és jelentőségének engedve a budapesti Mucius Galériában Van-e élet a börtön után? címmel kiállítást rendeztek a számára, amit egy közismert rap-művész nyitott meg. Úgy lett kiállítás a művészpártolásból, hogy néhány nagyobb alakú vásznat vásároltak Zoé számára, és rábeszélték, hogy azokat az irkalapnyi rajzait, amiket a börtönben készített, fesse meg nagyban is (kvázi „olajjal vászonra” – ami egy közismert fordulat, és úgy hangozhat, mintha egy előkelő aukciós ház katalógusát tartanánk a kezünkben, de sietve hozzáteszem, Zoé szívesebben fest azóta is akryllal, mert az gyorsabban szárad...). Nos, ezek a festmények – ugyanúgy, mint a börtönjegyzetei  – képregényszerű kompozíciók voltak, színesen és roppant mozgalmasan előadott figurális történetek, sok szöveggel, és ezek a szövegbetétek a vádirat szavaiból és a tárgyalások jegyzőkönyveinek a mondataiból álltak össze. Úgy egyébként a mesterség szintjén nagyon jó képeknek sikeredtek.
 
Hogyan szólt a vádirat? (…mert ha már szóba került, essünk túl ezen is...) Zoé úgy számolt be róla, hogy ott kint, a város határában a majdnem lakatlan kertek között lévő otthonában valaki rátámadt, és meg akarta erőszakolni őt. A vele együtt lakó fiatal barátja sietett a segítségére, akit azonban erre föl fojtogatni kezdett az ismeretlen. A helyzet kritikussá vált – mire Zoé az erőszakoskodó illetőt egy sebtében felkapott konyhakéssel vállon szúrta. A férfi elmenekült, Zoé pedig nagyon korrektül kihívta magára a rendőrséget. Akik – látva a szokatlan ruházatú és tetovált testű szereplőket, valamint a lakásban lévő (és Zoé édesapjától örökölt) ezoterikus könyveket – olyan jelentést írtak az ügyészségnek, amelyből az derült ki, hogy egy félresikerült sátánista rítushoz hívták ki őket, amely az eredeti tervek szerint valószínűleg gyilkosságba torkollott volna. Mert ezt meg kell jegyeznem: Zoé punk volt, aki természetesen a szokásos punk szerelést, tetoválást, meg miegymást viselte, és ebből egy magát szakértőnek tekintő közeg már sok mindenre következtethetett. A csakhamar megkerült csavargó pedig úgy vallott, hogy őt kicsábították, oda az elhagyott kertekbe, és meg akarták ölni. És hát igen, kutyák is voltak ott, éhesek. Erre épült aztán a fantasztikus részletekkel kiszínezett vádirat is, amelyet csak lépésről lépésre sikerült kilenc hónapnyi harc után a valóságos tények közelébe hozni, és végül megcáfolni. 
 

Szilágyi Zoé képe

Két festmény a börtönképek sorozatából, 2006

A történetet lezáró pesti kiállításról Szombathy Bálint írt tanulságos cikket a Balkon 2006-os évfolyamának a 7-8. számába, a Tilos Rádió pedig interjút közölt az előítéletek hatalmát és veszélyes következményeit illusztráló esetről. Erről az interjúról csak hallottam, de nem sikerült megtalálnom, Szombathy Balkon-cikkére azonban – amikor keresni kezdtem – azonnal rábukkantam az interneten. Kimentettem, és elolvastam, és egy összefoglalásnak ható fél-bekezdését vagy még inkább annak a kicsengését különösképpen plasztikusnak találtam. Így szól ez a részlet: „A börtönben egyetlen vigasza a rajzolás. Saját megpróbáltatásait rajzolja le, kerek történetet hozva ki életútjából, kezdve onnan, amikor családja Nyugatra disszidált, egészen addig, amikor (már újra idehaza) a börtönben összehozta a sors különféle köztörvényes bűnözőkkel. Műteremből rácsok mögé, hurok szorult nyakam köré, kántálja kesernyésen, már-már a villoni világot megidézve...“ – eddig Szombathy. Az asszociáció találónak tűnik, nagyon erőteljes, és további töprengésre késztethet. Például arra, hogy ha nem lett volna Zoé annyira tehetséges rajzoló, akkor bizonyára nem került volna sor arra a kiállítására, és a nyomában született Balkon-cikkre sem (noha ugyanúgy igazságtalanság történt volna vele). De elképzelhető egy ellenkező irányú módosítás is. Az, hogy ennek a szorongató közjátéknak talán nem is Zoé volt a főszereplője. 
 
Azóta már másfél évtized telt el, és amikor (még jóval azelőtt, hogy Szombathy cikke a kezembe került volna) Zoé egyik olyan levelét olvastam, amelyben – még mindig az ilyenkor szokásos reakcióktól félve – néhány szóval kitért életrajzának erre a részletére is, rögtön az jutott az eszembe, hogy nemcsak ő volt áldozat, hanem egy kicsit a kiérkező rendőrök, sőt talán az ügyészség egyik-másik munkatársa is. Akik láttak a TV-ben néhány sátánista filmet, vagy tudomást szereztek a hírcsatornák jóvoltából a Manson család bűntetteiről, így például Polański fiatal feleségének, Sharon Tate-nek a meggyilkolásáról is. És rémlett nekik, hogy ismerik az efféle történeteket... Nos, valószínű, hogy talán inkább így történhetett. Mert az efféle reakciók sablonos történetek, és ha egyszer megindulnak és hatni kezdenek, akkor a következményeik is – mintha csak előre megírt forgatókönyvnek engedelmeskednének – úgy peregnek le, mint kivédhetetlen események. 
 

Szilágyi Zoé képe

Három rajz a 2010-es évek második feléből

És ez az interpretáció megengedi azt a fordulatot is, hogy Zoé talán jóval tehetségesebb rajzoló vagy festő annál, sem hogy ehhez a börtönélményhez kössük a művészi kvalitásainak a kibontakozását (...vagy akár csak a felfedezését). 
 
Ha végignézzük, hogy mi mindent festett 2006, a börtönhónapok óta, akkor még az sem biztos, hogy találó az a besorolás, amely szerint Zoé punk festő volna. Mint művész talán inkább a mainstreamtől valahol oldalt, az alternatív művészeti áramlatok közelébe eső törekvések egyikében találhatna otthonra – noha abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy Zoé maga ízig-vérig punk jelenség. De az ember és az életműve bármilyen szorosan függenek is össze, nem feltétlenül azonos jelenségek. Közhelynek számít, hogy a graffitiket szokás a punkkal kapcsolatba hozni, azokat a plakatív erejű, többnyire sprédobozból spriccelt, harsány erejű és expresszív mozgalmasságú rögtönzéseket, amik általában a házak falán jelennek meg, és virtuozitásuk meg az intenzitásuk is olyan, hogy a végtelenbe nyíló utcaképpel vagy a határtalannak tetsző horizonttal kelnek versenyre. Zoé képei azonban kis formátumú kompozíciók, többnyire teljesen reális térbe helyezett, meglepő hatású (és majdnem – vagy egészen – szürrealista módon ábrázolt) emberi szereplőkkel, és ezeket a képeket lehetetlen lenne a graffitik technikai eszközeivel megfesteni. Különben is a graffitik eleve ornamentális természetűek, és ha – nagyritkán – emberi figurákat is tartalmaznak, akkor azok meg a felismerhetetlenségig stilizált jelenségek. Zoé hangja lázadó (miközben nagyon nehéz lenne megnevezni, hogy mi ellen lázad...), és tulajdonképpen csak ez a hangvétel köti őt a nagy nemzetközi punkáramlatokhoz, különben azonban eléggé egyedi eset. Hol kereshetnénk mégis rokonaira?
 
Talán még emlékszünk Harald Naegelire, a zürichi spréerre, az első (és majdnem utolsó) olyan graffitiművészre, akinek főtémája tényleg az emberi alak volt, és akinek sikerült évekig inkognitóban maradnia, noha virtuóz vonalrajzaival már a működése korai szakaszában egyre ismertebb lett (ő több év sprézés után 1979-ben bukott le, és akkor is csak azért, mert könnyelműen visszatért az egyik éjszakai tetthelyére, hogy az ottfelejtett szemüvegét megkeresse...) Naegeli főiskolai végzettségű művész volt, és nem voltak kapcsolatai az alternatív világgal, a politikai élet sem érdekelte, őt egyszerűen csak az a meggyőződés vezette, hogy nagyon is itt az ideje, hogy a nagyvárosok kopár falait egészségesebb kedélyvilágot sugárzó rajzokkal fesse tele. Egy másik street-art művész, aki azonnal kinőtte a graffiti műfaji kereteit és világhírű lett, a New York-i Jean-Michel Basquiat volt, egy afro-amerikai fiatal. Az ő tevékenysége az 1980-as évekre esett, 1982-ben az akkor már nagyon elterjedt utcai graffitik mintájára kezdett egy őt felkaroló galerista számára képeket festeni – de olajjal vászonra vagy más művészfestékekkel. Pillanatok alatt divatba jött, százszámra gyártotta a műveit, végül már Andy Warhol bérelt a számára stúdiót, hogy elég helye legyen. Csak úgy bírta ezt az iramot, hogy drogokkal növelte a munkabírását – hat év múlva, 1988-ban kábítószer-túladagolásban halt meg. A hagyatékában több ezer elkészült munkát találtak. Legjelentősebb nyilatkozata pedig az volt, hogy kijelentette: „nem vagyok a graffitiművészet része”. Hogy egy magyar művészt is szóba hozzak, ha Zoé rokonait keressük, akkor feLugossy Lászlót említeném meg, akiről azt írja a magyar wikipédia: Munkácsy-díjas magyar festő, performer, színész, rendező, író, forgatókönyvíró, énekes. Hozzáteszem, mint képzőművész autodidakta, aki azonban lehet, hogy ugyanakkor a legjelentősebb képviselője a mai magyar festészetnek – és aki, ha kapcsolatba hoznánk őt a street-arttal is, biztos, hogy azt okkal tennénk, és nem is sértődne meg. Végül pedig a mai nemzetközi mezőny legismertebb graffitiművészét, a londoni illetőségű Banksyt hoznám szóba. Csak az álneve ismert, noha tudjuk, hogy találgatások vannak forgalomban arról, hogy valójában ki lehet. Banksyt már 1910-ben odasorolta a Time Magazine azon 100 kortársunk közé, akiket a legbefolyásosabb embernek tartott a világon (közülük 25 volt művész). Ha valaki még nem ismerné, akkor csak nyissa ki az internetet, és látni fogja, hogy Banksy képei sem szokásos graffitik. Kikeményített fekete-fehér fotók alapján készít sablonformákat, és ezeket a sablonokat a falhoz szorítva szór sprédobozból festéket a falra. Ez egy sokszorosítási technika. A kész munkák a riportfelvételek műfajához tartozó eldurvított újságfotóknak hatnak, és ezzel a technikával nem nehéz aktuális közéleti eseményeket és divatos problémákat is beemelni a street-art világába. Banksy tulajdonképpen újságcikkeket vizualizál, és olyan baloldali programokat közvetítő „elkötelezett“ művész, aki a mediális művészet egyik leginkább beérkezett válfaját műveli, és ez viszi őt előre. Feltételezhető, hogy ma már komoly tőke és tekintélyes apparátus áll mögötte. És ünnepelt humanista is, sok más testület mellett a környezetvédőknek is bálványa, prominens képviselője.
 
Ezek a példák mind azt mutatják, hogy a graffiti és környéke már évtizedek óta a nemzetközi képzőművészeti élet egyik fontos területe, és éppen a legaktuálisabb törekvések egyik gyakori kiindulópontja, forrásterülete. Másrészt az is kiolvasható e példákból, hogy nagyon képlékeny műfaj – a határvidékein a legkülönbözőbb alkatú művészek építenek ki nagyon egyedi életműveket. Visszatérve Zoé képeihez azt állapíthatjuk meg, hogy Zoé már a Mucius Galériában bemutatott festményein is inkább az ellenkezője volt mindannak, amit a szűkebb értelemben vett graffitivel vagy a hasonló indíttatású street-art produkciókkal hozhatnánk kapcsolatba. Zoé kezdetben csak rajzolt, majdnem úgy, mintha naplót vezetne, és később is ezekből az erősen narratív jellegű feljegyzésekből nőttek ki a képei. Ma már sokkal kevésbé jellemző a festményeire az elbeszélő hang, inkább érezzük szimbolikus erejű vagy drámai sűrítettségű kompozícióknak őket. De még ez sem változtat azon az összbenyomáson, hogy – ami a formai kereteket illeti – még mindig a hagyományos táblakép műfajában fest. És ami a képek méreteiket illeti – már csak az anyagi okok miatt is – főleg kicsinyke műveket alkot. Ha pedig a képek tartalmi oldalát kutatjuk, akkor arra az eredményre juthatunk, hogy az afféle extremitások érdeklik őt, amikre a lélektani mélységek régióit járva bukkanhat rá az ember, és az így talált szélsőségeket is inkább a karakterisztikus részletek elképesztő szokatlanságában és pontosságában próbálja megragadni. 
 

Szilágyi Zoé képe

A veszprémi Margit-romok, (dátum nélkül) – A lábfetisiszta, (dátum nélkül) 

 

Szilágyi Zoé képe

Szellemjárás a Miklós utcában, 2008 körül – Mese egy Pilinszky-versre, (dátum nélkül)

Mindent összevéve inkább klasszicizáló, mint formabontó alkat, mert bármennyire is érdes, és az érzékeinket is felsérteni képes az eredménye annak, amit fest, a látvány organikus része, az anyag, amiből a jeleneteit komponálja – úgy érzem –, tipikusan a közép- és kelet-európai művészet szerényebb léptékeire, és jól bejáratott műfaji előképeire épül. Persze ez azért mégsem ilyen egyszerű képlet. Mert ha sarokba szorítanának, akkor én sem tudnék más területet kijelölni a számára, mint hogy azt mondom: igen, Zoé tényleg punk festő, de olyan, aki, akárcsak a régi mesterek, ragaszkodik az életképek közelében maradó jelenetekhez, melyeknek a meseanyaga is közel marad a hagyományos ikonográfiához – és az is fontos lehet, hogy soha nem az utcán, hanem csakis a műtermében fest. Lehet, hogy már csak ezért is nehéz lenne párját találni az alternatív művészek nemzetközi mezőnyében. Ami őt a punk táborához köti, az nem is a képeinek a szakmai eszköztára, hanem sokkal inkább a radikalizmusa. Hogy sok olyan festménye van, amiknek a láttán eláll az ember lélegzete. Jeleneteket fest, amelyek még mindig egy kamasz bátorságával és végletességével vannak felidézve, képek, ötletek kerülnek ki a keze alól, amikbe vagy belehal, vagy ha nem, hát akkor meg lázadóvá válik az ember. Az, hogy valamilyen iránya is legyen a lázadásának – éppen Zoé a legjobb példa rá –, talán nem is fontos komponense a képeknek.
 
Hogyan hozom én össze mindezt a közép-kelet-európai tradíciókkal? Nos, lehet, hogy csupán egy szubjektív benyomás diktálja, hogy ilyesmiről beszéljek, de azért vannak fogódzóim is, például Egon Schiele juthat az eszembe, vagy Derkovits néhány korai képötlete (Dózsa a tüzes trónon, Halárus, Végzés...), illetve azok a beállítások, amiket a lengyel filmesek, Andrzej Wajda és Roman Polański hideglelősebb filmjeiben láttunk. És, hogy el ne felejtsem, néha a csehek azok, akiknek ilyen groteszk módon kirajzolódó víziók jutnak az eszükbe... (Hozzáteszem, hogy biztosan sikeres lenne az irodalmi örökségben is tallózni, de ez már egy másik beszámoló lenne). Maga Zoé Frida Kahlót szokta a kedvenc festőjeként megnevezni – és ebben ő már a mai fiatalok reflexióit követi, azokat az érzelmeket, amik átcsapnak a kontinensek határain is. Roppant elgondolkodtató, hogy Frida Kahlo is (sok közép-kelet-európai szerző protagonistáihoz hasonlóan) „eltört személyiség” – elsősorban persze testileg, de másodsorban, mert akkor már ez is kikerülhetetlen, lelkileg is fűzők és mankók közé szorított lény, akinek nincsen más választása, mint az, amit a képein Zoé is tesz, vagyis, hogy vagy belehaljon az állapotába, vagy pedig lázadó legyen. Ha a magyar tradíciókból szeretnék példákat faragni, akkor egy soha le nem betegedő, hanem a különös víziói ellenére is épkézlábnak maradó és szókimondó Gulácsy Lajos lenne a jó példa (sajnos ilyen soha nem létezett...) – vagy egy, a kicsiny formátumú képeinél megmaradó, és inkább a természetes fényeket azzal a bizonyos delejjel tovább elegyítő patikus ember, Csontváry. Aki (és ez lenne az új, a történelmileg is igazolhatatlan motívum benne) valamiért képes hinni a holtak visszajáró árnyékában is, az őt vigasztaló kísértetekben. Majdnem úgy, ahogy azt egy másik magyar vizionáló festő, a szirakuzai bolondot festő Farkas István tette.
 
De máris nagyon előreszaladtam. Annál a száz képnél tartottunk, amelyeket sikerült legalább digitálisan begyűjtenem, és ott, hogy Zoé bizonyára szívesen vette volna, ha mindaz, ami néhány hónapra börtönbe juttatta, soha nem történik meg vele. 
 
Nos, most ehhez hozzátenném azt is, hogy a kívülállónak még könnyebb távolságot tartania, és a kevésbé szenzációs részletekben keresnie a sorsfordulót jelentő lényeget. Mert hogy is történt Zoé „fölfedezése”? A Mucius Galériában rendezett kiállításon nyolc nagyobb képe szerepelt, amiket Kerényi Zoltán műgyűjtő, a kiállítás egyik támogatója azonnal meg is vett – egy laptopot adott a képekért Zoénak. Hogy mi indította őt erre a nagylelkű tettre? Valószínűleg az, hogy alkalma volt látni Zoé rajzait, talán többet is, mint csupán a börtönben készülteket, és talán másféléket is. És úgy érezte, hogy a durva szedimentrétegek közé jutva aranyra lelt. Zoé pedig gyorsan megtanulta, hogy mit kezdjen a laptoppal, és, hogy miképp veselkedhet neki, hogy megpróbálkozhasson egy művészi egzisztencia kiépítésével – egyéni platformot, blogot kell, hogy nyisson, esetleg többet is, hogy aztán ezeken adhasson közre szövegeket és képeket. És hát persze ott vannak a jól ismert szociális hálózatok, a Youtube, a Facebook, meg a többiek, ezekre a felületekre kell kitenni és hirdetni a dolgait.
 
Zoé megemlítette nekem, hogy már korábban, a Muciusban rendezett kiállítása előtt is előfordult, hogy neves gyűjtők vásároltak tőle, például Horvay Tibor. De Zoé azokban a korábbi években mindig családtag volt valahol, és mint művész is mindig csak másodhegedűs az apja vagy a férje mellett (ezekre a körülményekre még visszatérek). Sokáig ez maradt a helyzet, még akkor is, ha néha előfordult, hogy vásároltak tőle. Tulajdonképpen csak a 2006-os kiállítása után, a laptoppal a kezében próbálhatta meg, hogy kitörjön először a családi necc, majd pedig a punkkapcsolatok szoros hálójából is. Mert talán nem könnyű elfogadni, mégis nem a börtön, hanem ezek a „rokoni” kapcsolatok jelentették számára az igazán veszélyes fogházféleségeket.
 
Így történhetett, hogy – amikor már ezekből is kiszabadult, és minden tekintetben független személy lett – Zoét én is először az interneten fedezhettem fel, mégpedig akkor, amikor a Kiscelli Múzeum arra készült, hogy az egykori ifjúsági klubnak, a legendás Fekete Lyuknak rendezzen emlékkiállítást. Mivel írni akartam a tárlatról és a Fekete Lyuk falait kifestő egykori közreműködőkről, hogy anyagot gyűjtsek, a Fekete Lyukról szóló adatok és közlemények után kezdtem kutatni a hálón. Ekkor történt, hogy az egyik ilyen régebbi közleményt böngészve – talán a Youtube-on volt ez vagy az Instagramon – a hozzászólások között felfedeztem Zoé egymondatos bejegyzését, amely így szólt: „A Fekete Lyukat én festettem ki Jimmel, A Kóddal – Szilágyi Zoé.” És ami csaknem valószínűtlen ráadás volt, Zoé odaírta az e-mailcímét is, ami, mint kiderült, még mindig érvényes volt. De ha nem lett volna érvényes, akkor is, lám, találtam egy kulcsszót, egy használható nevet ahhoz, hogy kutatni kezdhessek, és a Fekete Lyuk falképeire rímelő rajzok és képek után nyomozhassak. És tényleg, az történt, hogy bármilyen irányban indultam is el, ha elég szorgalmasan kutattam, előbb-utóbb a szociális platformok valamelyikén vagy azok közelében belebotlottam a Zoé által elszórt üzenetek és képekkel illusztrált blogbejegyzések valamelyikébe. Zoé ugyanis – ahogy ezt föntebb már említettem – ekkor már abból tartotta fenn magát, hogy kis formátumú festményeit és rajzait kínálta eladásra az internet nagyközönségének. És amit a neten közzétett (...és esetleg el is adott), az persze ott maradt aztán örökre, azt nem törölte le ezután már senki sem – és ez volt a szerencsém.
 

Szilágyi Zoé képe

Műterem-sziget, 2013 – Dóka Attila és Zoé a Fekete Lyukban, 1991

Amikor levelezni kezdtem Zoéval, és megírtam neki, hogy miként bukkantam rá a címére, Zoé elárulta azt is, hogy a bejegyzésében szereplő Jim A. Kód (így, ezzel az ortográfiával írva) tulajdonképpen Dóka Attila művészneve. A fiú csak pár évvel volt idősebb nála, de már eleve másként startolt, hiszen egy ideig bejárt a képzőművészeti főiskolára is, és csakhamar sok mindenre alkalmas, rendkívül sokoldalú művészként és az undergroundban is otthonosan mozgó aktőrként lett ismert személyiség Pesten. Kapkodtak utána. Viszonylag korán, 2008-ban, negyvenegynéhány évesen hunyt el teljesen váratlanul egy róla szóló portréfilm forgatása közben – az ebben a filmben megszólaló szereplők közt felfedezhetjük egyik barátját s a Fekete Lyuk idején volt munkatársát, Zoét is. Megkockáztatnám a feltételezést, hogy apja mellett Jim volt az első olyan mestere, akiért Zoé lelkesedni tudott, és akit elfogadott mesterének is. Gondoljuk csak meg, még alig nőtt ki a kamaszkorból, és máris vele együtt festett ki a Fekete Lyukban sok-sok négyzetmétert – később soha nem került ennyire rangos feladat közelébe.
 
Dőljünk hátra egy pillanatra – hány éves lehetett Zoé, amikor a Fekete Lyukat dekoráló kis csapat munkatársa lett? A falak kifestése nem a klub működésének a kezdeteire esett, ahogy azt gondolnánk, vagyis 1988-89-re, hanem valamivel későbbre. Zoé az 1991-es dátumot adta meg. Mivel 1966-ban született, akkoriban tényleg 25 éves lehetett, és ahogy kinézett, talán nem is hatott még igazi punk esetnek. Urbán Tamás készített fotókat ez időben a Fekete Lyuk társadalmáról (hogy aztán ezekből a felvételekből válogatva egy több mint dokumentum erejű albumot is megjelentessen), és ezek közt a képek között az egyik legszebb a még nagyon fiatal Zoét ábrázolja egy fürdőkádban, a fehér falak reflexei közt, és a kád zománcának a szűziesen tiszta fényében – amint egy markánsan tetovált modell tartja őt a karjai közt szorosan átölelve. Azért írok modellt, mert a fotót látva arra gondoltam, hogy ez a kép nyilvánvalóan beállított felvétel, amely a két szereplő bőrének, epidermiszének, meg a felszín alatt rejlő mélyebb vonásainak az éles kontrasztjára épül. Ha jó kvalitású képernyőn nézzük a felvételt, akkor úgy rémlik, mintha Zoé teste is tetovált lenne, de ezt a mintázatot teljesen felissza a fény, ami kívülről-belülről járja át a lányt. És tényleg az a helyzet, hogy a felvétel nem kelt erotikus képzeteket, inkább hasonlít egy középkori legenda záróképére, amelyben a szent személlyel szembekerülve a gonosz, lám, eleve leteszi a fegyvert. Vagy pedig a Szép és a Szörnyeteg körül kialakult közismert történetek valamelyikére hasonlít a felvétel, ezek is hasonló csodával vagy himnusszal végződnek.
 
Csodák persze nincsenek, vagy ha vannak, más a moráljuk. Nagy volt a meglepetésem, amikor kiderült (mert Zoé az életrajzát részletezve nemrégiben megírta nekem), hogy a képen látható tetovált férfit Pillangónak hívták, és tényleg a Fekete Lyukban jött össze vele. De nem egy fotós jóvoltából, aki esetleg oda szerződtette volna. És nem is csak mint modellel ült össze vele a fürdőkádban sem. Persze azért lehetett némi érvényessége valami hasonló besorolásnak – annak, hogy ez a férfi talán mégis csak modell –, mert Zoé azzal folytatja, hogy Pillangót egy sittes alternatív figurának nevezi, akivel „...egy darabig együtt laktam, éltem, buliztam (...) Budapesten mászkáltunk, az Állatkert és a Budapesti Nagycirkusz környékén. Ittunk, beszélgettünk az emberekkel, fotóztak minket... továbbá a Sziámi zenekarral léptünk fel (ének, tánc), Müller Péter a barátságába fogadott, ő volt a Sziámi együttes énekese...”
 

Szilágyi Zoé képe

Zoé és Pillangó a fürdőkádban (részlet) – Urbán Tamás fotója, ~1990 – Zoé 2018-ban – Fotó: Lugosi Lugo László

Ezek a sorok, melyeket Zoé nekem írt levelei egyikéből idézek, elég váratlanul értek, és azzal adhatunk még egy további pofont a csodákkal végződő meséknek, ha Urbán Tamás fotóját Lugo László egy mostanában készült Zoé-portréjával hasonlítjuk össze – mert az is meglepő lehet. Lugo ugyanis (igaz, sokkal később...) egy olyan Zoét fényképezett le, akinek a láttán az juthat az eszünkbe, hogy lám, a fürdőkádban ülő két szereplő itt egyetlen lénnyé olvadt össze. A Szép és a Szörny mesebeli párosa helyett ezen a fotón egy sokat tapasztalt, mondhatni harcedzett amazon szerepel, és ha a fürdőkádas felvételt még megilletődöttnek, mi több, kissé rejtelmesnek éreztük, nos, akkor az efféle kábulatnak itt már nincsen semmi helye. Ezen a fotón egy eléggé átlagos arc jelenik meg, akin nem is a punk díszek dominálnak, hanem inkább tarthatnánk őt – a tetoválásai és az ékszerei ellenére is – egy artista szakszervezet sok harcot megért képviselőjének. Mert nagyon magabiztosan néz vissza ránk a képről, hiszen tudja, hogy miféle helyzet révén került velünk össze. És azzal a kis cinkos mosollyal a szája szögletében azt sem titkolja, hogy neki is meg lehet erről a találkozásról a maga nagyon barátságos véleménye. 
 
Én már csak ezzel a Zoé-arccal találkoztam „élőben”. Legélesebben az 5-ös buszon vésődött belém ez a mosoly. A Rákóczi úton haladtunk Buda irányába, mert a Várba igyekeztünk, ahol a nemrég rendezett Frida Kahlo-kiállítást akartuk megnézni. Kora délután volt, az aranyló szeptemberi napsütés átjárta a busz belső terét, és talán ennek az oldott atmoszférának volt köszönhető, hogy a busz közepén álldogáló kis csoportból egy asszony megszólította Zoét, és az iránt érdeklődött, hogy nem kellemetlen érzés-e az arcán hordott ékszereit viselnie. A kérdés nem volt provokatív, inkább őszintén érdeklődő, és ez a hangütés felbátorított még két másik utast is arra, hogy bekapcsolódjanak a beszélgetésbe – valamennyien asszonyok voltak. Zoé megszokhatta az ilyen kérdéseket, és türelmesen válaszolt rájuk. A beszélgetés eközben új irányt vett – a legelőször megszólaló asszony megdicsérte Zoét, hogy van bátorsága hozzá, hogy hordja ezeket az ékszereket, és egyáltalán, hogy legyen mersze az efféle punk megjelenéshez. A többiek is rábólintottak. Én, aki az elején még pár szó erejéig benne voltam a partiban, úgy éreztem, hogy ideje, hogy elhallgassak. A beszélgetés ugyanis olyanná vált, mint az asszonyok közt folytatott legtöbb olyan terefere, ami divatról, ruhákról, táskákról vagy cipőkről szól – egy férfi jobban teszi, ha ilyenkor hallgat, és nem árulja el, hogy ezeket a kérdéseket illetően mennyire inkompetens. 
 

Szilágyi Zoé képe

Zoltán Sándor: Fehéregyháza (doboz) – Tépelődés, 2015

Most, hogy magam elé idézem Zoé megváltozott arcát, úgy érzem, hogy mindaz, amit eddig leírtam róla, csak bevezető volt. Mert a lényeg az lenne, ha rátérjek végre arra is, hogy kik és mik voltak azok a gátló (vagy ösztönző...) körülmények, amik miatt Zoé kamaszkora kitolódott a 23. életévéig, mi több, sokáig még ezután is „gyerek maradt”, fantáziadús, kalandvágyó vadóc, aki még évekig nem érte utol érettségben és a higgadt megállapodottság vagy a kiegyensúlyozottság tekintetében az úgynevezett felnőtteket. De ehhez az áttekintéshez néhány adatot is ide kell, hogy írjak, mert nélkülük eltévednénk a sorjázó évek és a hurkot vető évtizedek rengetegében.
 
Perneczky Géza