Litera.hu- Perneczky Géza: Bevezetés Zoé életébe - 2. rész

 Forrás linkje:

https://litera.hu/irodalom/publicisztika/perneczky-geza-bevezetes-zoe-eletebe-ii.html

Szöveg:

A talajból gyakran szarv- vagy tülökszerű idomok emelkednek fel, ezek néha olyan testesek, hogy tevék púpjára, vadméhek felbontatlan fészkére vagy termiták toronyszerű építményeire emlékeztetnek. Másutt bálványfigurák, madárijesztőnek is elmenő istenségek magasodnak a néző feje fölé... – Perneczky Géza írása Szilágyi Zoéról és műveiről. Második rész.

---

Azzal kezdeném, hogy Zoé életére a legmaradandóbb hatással az édesapja volt, Balássy Zoltán Sándor, aki a családjával 1977-ben, amikor Zoé még csak tizenegy éves volt, kiutazott látogatóba az Egyesült Államokba, ahol felesége húga élt. De más rokonok is laktak az Államokban, akiknek a segítségére építhetett, és így valószínűnek látszott, hogy érdemes végérvényessé tenni a látogatásukat és megpróbálkozniuk a letelepedéssel. Balássy maga is festőművész volt, Bálint Endre magántanítványa, aki mesterétől elsősorban a szürrealisztikus hangvételű kollázsok készítését tanulta el, és ezt a fajta grafikai stílust művelte különböző formában egészen a haláláig – utolsó, legsikeresebb korszakában dobozokba applikált kollázskompozíciókat készített. 

 

Az amerikai úttal azonban nem volt elégedett, mert sem a rokonokkal nem sikerült harmonikus kapcsolatot kiépítenie, és még kevésbé talált kedvező visszhangra a művészetével – úgy érezte, hogy Amerika nem eléggé kulturált ország ehhez. Noha Zoé számára ez a néhány hónap fantasztikus gazdagodást jelentett – először Clevelandban éltek, majd Colorado Spring közelébe költöztek, a Sziklás-hegység tövébe – és Zoé szeretett ott lenni, szívesen maradt volna akár örökre is az USA-ban – de természetesen nem az ő érzelmei számítottak. Úgy döntött a család, hogy visszatérnek Európába, mivel azonban disszidenseknek számítottak, Magyarország már szóba sem jöhetett. Egy dániai közjáték után Németországban a Ruhr-vidéken telepedtek le. Zoé Mühlheimben és Essenben járt iskolába, bizonyítványokat is kapott róla, melyeket a család csak akkor veszített el, amikor az apa úgy döntött, hogy átszöknek Franciaországba, mert az érdekesebb. Ugyanis, hogy ne találjanak a hatóságok személyi papírokat náluk, amiknek alapján esetleg visszatoloncolhatnák őket Essenbe, mindent elégettek, és ekkor történt az, hogy Zoé bizonyítványai is a tűzbe vesztek. A franciaországi kísérlet természetesen nem sikerült. Balássy azonban nem adta fel, és érdekes módon még azzal is megpróbálkozott, hogy visszalátogasson Magyarországra. Megírta a magyar hatóságoknak, hogy bár ő disszidens, de soha nem kért menedékjogot sehol sem, és ezért úgy érzi, hogy egy konzuli útlevéllel meglátogathatná a rokonait Budapesten. „És láss csodát, a rendszerváltás közeledtével megadták...” – írja erről a fordulatról Zoé. És így folytatja: „1987-ben egy évre sértetlenül Magyarországra jöhettünk, ahol én Pesten eljártam a Dési-Huber rajzkörbe, kicsit kockológiázni meg anatómiázni, itt Benkő Viktor tanított...” Majd 1988-ban, Zoé ekkor már 22 éves volt, visszatért az egész család, ahogy illik, szépen, engedelmesen „Németbe”.

 

Néhány fontos dolog történt azonban eközben, amik egyre erősebbé tették Balássy, az apa domináló szerepét. Az 1987-es budapesti látogatásuk idején Balássy Zoltán Sándor hivatalosan is nevet változtatott – elhagyta a Balássy vezetéknevet, és megmaradt a Zoltán Sándornál – állítólag az öccse miatt tette ezt, akire haragudott, és akivel nem akart közös nevet viselni. Zoé már nagykorú volt ekkor, és nem lett volna kötelező a számára, hogy a névváltoztatásban is az apját kövesse, de engedelmes maradt, és ekkor belőle is Zoltán Éva lett. Ekkoriban merült fel először benne az, hogy talán jó lenne önállósítania magát, de szinte teljesen hiányoztak hozzá a személyi papírjai, hiszen, ahogy már tudjuk, még az iskolai bizonyítványai is elvesztek. És ezzel még nem is volt vége a veszteségeknek. „1987-ben, amikor egy évre itthon jártunk, megvoltak még a névváltoztatási papírjaink is, hogy igazolhassuk magunkat, de aztán ezek is eltűntek...” – így Zoé a nekem írt egyik levelében. 

 

Beszámolt Zoé arról is, hogy édesanyja (születési nevén Bartos Éva Ilona, egy eleven temperamentumú, kis termetű brünett) a későbbi években másodszorra is megpróbálkozott azzal, hogy Amerikában telepedjen le, de ekkor már a férje nélkül tette ezt. Texasba utazott, ahová az eredetileg Clevelandban élő húga költözött át. Sokáig maradt a húgánál, addig, amíg az meg nem betegedett, amíg a húga rákos nem lett. Ekkor (2003-ban történt ez) mindkét asszony hazautazott Magyarországra. Eger közelében egy kisebb helyen telepedtek meg. Zoé anyját, akin már korábban is jelentkeztek skizofrén tünetek, de sikerült mindig rendbe jönnie valamennyire, nem sokkal ezután beszállították a pszichiátriára, mert úgy tűnt, hogy a betegsége véglegesen rossz fordulatot vett. Sokáig élt még egy zárt intézetben, és egyre kevésbé vett tudomást a többiek életéről – csak 2016-ban halt meg. 

 

És mi történt közben Zoé apjával? Még sokkal korábban, 1989-ben – és még mindig a Ruhr-vidéken élve, de ekkor már Zoltán Sándor néven – az apa megpróbálta újra összetrombitálni a családját, és előkészületeket tett arra, hogy hozzátartozóival együtt Izlandban telepedjen le. Nincs adatom róla, hogy miért és hogyan képzelte ezt el, de tény, hogy ez volt az az utolsó csepp a pohárban, amit már a különben türelmes és családját imádó Zoé sem viselt el. Idemásolom azt, amit a szakításról írt: „egyszer, amikor anyukámmal sétáltam az utcán, nem voltam hajlandó hazamenni többé, hanem felszálltam a Magyarországra induló vonatra. Anyukám ekkor velem jött, nem akart tágítani mellőlem. Budapesten ő a nagyimnál maradt, aki a Pilvax-házban lakott, én meg elmentem csavarogni, bulizni, zülleni (...) Habzsoltam mindent, amit addig nem engedtek meg nekem, ittam, fiúztam, szexeltem, koncertekre jártam, együttesekben táncoltam, meg énekeltem, fotóztattam magam (...) Narkó is volt, de soha kemény drog. A legkeményebb az LSD volt.” Van egy-két fotó Zoéról ezekből az évekből, amikre a Fekete Lyukban készült különböző felvételeket tallózva találtam rá, és ezeken mindig egy igen csinos, feltűnően karcsú alkatú, kifejezetten szép és dekoratív megjelenésű lánnyal találkozunk, aki persze huncut is, teli van aktivitással, és aki sok mindent megengedhet magának, válogathat a partnereiben. Eléggé különbözik attól az Urbán Tamás-féle felvételtől is, amelyen Zoé egy álomittasan derengő lényként jelenik meg (lehet, hogy nem a Pillangó, hanem ő volt az, akit Urbán beállított – mégpedig ilyennek). Az életformaváltás radikális lehetett, és én úgy fogalmaznám meg a lényegét, hogy Zoé arra az álláspontra jutott, hogy itt az ideje, hogy végre saját otthont keressen. Hol? Hát először is talán abban az országban, ahol született, és amelynek a nyelve is az anyanyelve volt. Igaz, hogy a magyar állampolgárságáról sem voltak papírjai már, de még mindig magyarként tartották őt nyilván a saját hazájában. Vagyis hát nagy baj nem lehetett belőle.

 

Először Szentendrén kötött ki, mert két évvel korábban, amikor a család egy évre Pestre látogatott, Szentendréről meséltek neki sokat az ismerősei, úgy tudta, hogy ott élnek és dolgoznak a magyar modernek. „Akkor még nem voltak tetoválásaim és arcékszereim... – írja Zoé. – Így, amikor elszöktem a szülői szigor elől, 1989-ben hozzájuk vitt az utam. Ott aztán a Waszlavik Gazember zenésznél laktam, ő vitt le a Fekete Lyukba is először. Szentendrén találkoztam Jimmel is, akivel (két évvel később) kifestettük aztán a Lyukat.” 

 

A kutyaidomár, 2017 – A zöld madár, 2017

És az édesapja? Amikor Zoé az édesanyjával lelépett, az olyan váratlanul történt, hogy „apum csak később tudta meg, hová lettünk, egy ismerős segítségével üzentem meg ezt neki (...) Apukám ekkor jött utánunk a Ruhr-vidékről...” Ez a magyarországi út – így hozta aztán a sors –meghatározóvá vált az egykori Balássy, most már azonban csak Zoltán Sándor nevet viselő férfi számára, mert ezután már csaknem mindvégig „Magyarban” maradt. Tehetséges és a kapcsolatait ügyesen szervező művész volt, a dobozait több helyen is kiállították, gyűjtők és múzeumok vásároltak tőle. Így nem volt nehéz elérnie, hogy mint „Nyugaton is elismert” alkotó, itthon is a művészettel foglalkozó intézmények és vállalkozók segítségét vegye igénybe. Először a tapolcai medencében lévő Diszelben kapott otthont, ahol akkor már szerveződőfélben volt a kilencvenes évek második felében végleges formát öltő Első Magyar Látványtár, melynek megalkotója, Vörösváry Ákos kiközvetítette őt aztán Győrbe is, ahol akkoriban egy másik jeles műgyűjtő, Kolozsváry Ernő volt a polgármester. Itt hosszú ideig maradt, egy élettársat is verbuvált magának a súlyosan beteg felesége helyett, akiből jeles szobrászművészt gyúrt, de aztán kikerülhetetlennek tűnt, hogy az évek múltával innen is továbbköltözzön. Amikor sorra elapadtak a művészi munkával kapcsolatos megélhetési források, elfogadta egy Ausztriában élő mecénás hölgy meghívását – de amikor odaérkezett, kiderült, hogy ez az asszony bolond, hiszen semmire sem emlékezett, hanem csak a babáival játszott. Egy reménytelen eset. 

 

Ez volt az első alkalom, hogy Zoltán Sándor rosszul kalkulált, eltévesztette a lépést, és lám, azonnal kirántották a lába alól a szőnyeget. Nem is tért többé magához, mert már nem volt annyira fiatal – olyanná vált, mint a megzavart darazsak, akik egy lezárt dobozban zúgva, felkavarva döngenek –, igen, számára ettől kezdve olyanná vált a világ, mintha a környezete is egyike lenne azoknak a dobozszerű kalitkáknak, amiknek a legyártásából addig fönntartotta magát. Zoé próbált keresni a számára a laptopján valamilyen szociális kiutat, talán egy másik mecénást? Talált is aztán egyet, de az az Alpokban élt, egy síelőknek kiépült otthonban, ahol elég türelmes volt a tulaj az ilyesmihez – itt Zoltán Sándor akár haláláig maradhatott volna. De nem tetszett neki ez a félszeg megoldás sem. Fölösleges, hogy találgassuk, hogy végül is hová zuhant le. Néhány újabb forduló után az élettársával együtt Veszprémben landoltak, egy albérletben, Zoé közelében, aki végül rábeszélte az apját, hogy mondja fel ezt a bérleményt, mert hajlandó rá, hogy a kis kerti házába fogadja be őt. Az apja ekkor már rákos volt, de végül is nem abba halt bele. Fájt a dereka, így hát háromszoros porció tablettát vett be, ráadásnak pedig még valami másik orvosságot is. Gyomorvérzést kapott, amire már nem volt gyógyszere. Zoé másnap holtan talált rá – és eltemette az apját.

 

Ideje, hogy most pihenőt tartsak, és megpróbáljam összefoglalni, hogy mit köszönhetett Zoé az édesapjának. A kép nagyon ellentmondásos. Biztos az, hogy mindazt, ami nagyvonalakban az élete értelmét jelentette, Zoé az apjától kapta. Ez a korlátokat nem ismerő fantaszta (mondhatnánk, kalandor) volt az, aki Zoét már gyerekkorától kezdve művésznek nevelte, de aki soha nem figyelt arra, hogy a gyerek korán jelentkező tehetségét tényleg észrevegye, támogassa és elismerje. Hogy a saját ambícióinak a szolgálata mellett helyet adjon annak is, hogy Zoé is lélegzethez jusson és, hogy valamiképpen érvényesülhessen. 

 

Narrációk tömegével pótolta az igazi segítséget, és ezek közé tartoztak azok maximák is, amelyek később Zoét úgyszólván szociális esetté nyomorították. Mert az iskolákat, a papírokat és általában is a társadalmi vonatkozású dolgokat és kötelezettségeket ez a nagy svunggal nyilatkozó férfi fölösleges, sőt káros dolgoknak ítélte – egy igazi tehetségnek nincs szüksége bizonyítványokra, de arra sem, hogy valamilyen munkát végezzen! Ő maga persze nagyon ügyesen és tehetségesen manipulálta a hivatalokat és a művészeti intézményeket, miközben annyira önző maradt, hogy a lányát már nem engedte a közelükbe. Zoé beszámolt nekem egy jellemző esetről, ami azzal kezdődött, hogy Zoé már tizenéves korában megpróbált kapcsolatokat találni a német művészeti élet jelesebb képviselőivel, és vakmerő bátorsággal leveleket küldött a rangosabb galériáknak és múzeumi embereknek, köztük Zdenek Felixnek is, aki a nyolcvanas években Münchenben, majd Hamburgban volt a nagy művészeti intézmények vezetője. Zoé így írta aztán le, hogy mi történt: „(Felix) felfigyelt egy levelemre, amit több galériának is szétküldtem, és eljött hozzánk. Különösen az én munkáim tetszettek neki. Menedzselt volna minket, de ezt a szüleim sajna elrontották. Ugyanis adott pénzt nekem, meg apumnak, hogy fessünk, és azt ígérte, csinál majd nekünk kiállítást is Kölnben. Elvitt minket egy tárlatra is, ahol az új expresszionisták képei voltak, például az ENDART csoport, meg Salomé, Dokupil.... tudod, a szokásos brancs! (De…) apum a pénzből az egész családdal Franciába utazott, ott NEM jött össze neki, akkor Ausztriába mentünk, és... és... és... Nem taglalom, a lényeg, hogy Felix pénzének annyi lett. Hiába, hogy én nem helyeseltem, nem én számítottam (…) Így aztán ugrott a németországi Felix-féle menedzsment! Később ugyan apum írt neki, de hát gondolhatod, hogy már szóba sem állt velünk! Sajna, apum nagyon makacs, önfejű, és öntörvényű ember volt, amellett, hogy közben nagyszerű fazon is.”

 

Több ilyen esetről is beszámolt Zoé nekem, de elég belőlük illusztrációnak ez az egy – és hadd iktassam be ide még egy megjegyzésemet. Lehet, hogy Zoé máig sem tudja, hogy Zdenek Felix kelet-európai származású volt, cseh emigráns, aki Prágában végzett, és promotált művészettörténészként került aztán Nyugat-Németországba, ahol az egyik legfontosabb szakember lett. Azért írom ide ezt, mert különben elég hihetetlenül hangzik a történet, amiről Zoé beszámol. Hiszen nem volt divatban, hogy ilyen magas rangú tekintélyek egy tinédzser levelének engedve családlátogatást tegyenek, vagy pláne, hogy mélyebbre nyúljanak a zsebükbe – az ilyesmi csak akkor fordulhatott elő, ha volt valami különös érzelmi alapja is annak, hogy kivételt tegyenek. Hozzátenném még, hogy Zdenek Felix nem volt az egyetlen a nyugatnémet múzeumi emberek között, aki szinte érthetetlenül rendesen viselkedett. Dieter Honisch, az esseni múzeum egyik vezetője, később a berlini Nationalgalerie igazgatója is mindig tárt karokkal fogadta a kelet-európai művészeket, és a magyarok közül például az Iparterv csoport tagjai köszönhettek különösen sokat neki – erről nekem, aki mintegy a titkára voltam a honfitársaimnak ott a német környezetben, személyesen is sok emlékem van. Honisch sziléziai németnek született, onnan, Lengyelországból települt vissza a családja a második világháború után Németországba, de ő maga a lelkének és a lelkiismeretének egy részével örökre ott maradt „Sléziában”, vagyis volt a testében egy seb, ami soha nem gyógyulhatott be.

 

De vissza Zoé viszontagságaihoz! Úgy gondolom, hogy Zoé dacos lázadásának tulajdonképpen az apja volt az oka, a kiindulópontja, a meghatározó gyökere, de lehetetlen lenne Zoéval erről társalogni, mert elhinné, bele is egyezne, de a végén mindig azzal zárná a beszélgetést, hogy az „apum” milyen nagyszerű fazon volt. Lehet, hogy a különösen sok megpróbáltatáson átesett és nagyon vadnak megedződött emberekben különös tehetség alakul ki az irányba is, hogy megbocsássanak. Mert az átlagosnál is nagyobb szükségük van szeretetre.

 

Ketrecéből kitörő fűrészállat, 2015 – A múmia álma, 2014

Zoé soha nem vett át közvetlenül semmit az apja művészetéből, nincs egyetlen olyan munkája sem, amelyen az a fajta kollázsművészet hagyott volna nyomokat, amit az apja Bálint Endrétől tanult el, és ami végeredményképpen a szentendrei iskola kezdeteihez, például Vajda Lajos nagyon mélyre hatoló intellektuális zsenijéhez lenne köthető. Inkább ennek a fajta grafikai mesterségnek a háttere és az érzelmi alaptónusa, a kalandokba bocsátkozó komponálásmód ismerszik föl a festményein. Mert ott, ahol nem támad, hanem megpihen, ahol a vad mozdulatokat és a földre csorgó vércseppeket a természet képei veszik át, és a rockzene ritmusát is az éjszakai homályban mozduló hangaszálak suhogása váltja fel, ott Zoé képein is szürrealista holdfény világít. A fekete sárból – mint sírkamrából – fehérre meszelt házikók emelkednek fel, egy farkas áll némán és mozdulatlan, s úgy néz a hegyoromról a falucskára, és megszólal a keresztény mitológia templomi sípládája is. Látjuk, amint az öngyilkos punk testvérek teste felvétetik a mennyekbe, megtaláljuk a kompozíción az elsült stukker körvonalait, vagy a keresztgerendán átdobott kötelet, és azt, ahogy a magasból LSD-pirulák esőznek. Egy kereszt vet gátat a műtermet körülölelő árvíz habjainak, és újra és újra Lackó, az elhunyt férj kísértete siet a bajba jutott punk leányzó segítségére. Zoé nem kíméli a nézőket, de amit papírra vet, az mégis inkább csak szürrealista poézis. Nincs sok köze a berlini S-Bahn magasvasút pályatestéhez vagy a Ruhr-vidék kemény és köhögtető szénhegyeihez. Atavisztikus szálak kötik őt a Duna-medencéhez, az ottani harangok kongásához és a Duna sodrásával szemben magukat feltornázó szerb hajócskák emlékéhez vagy a part oldalán világító színharmóniához, az érett gabona sajátosan sárga színéhez (Az Alpoktól északra ez a szín ismeretlen...) Nem tud róla, csak csinálja. A képeinek egy része lehajol onnan a punk mennybolt magasságából a provinciák fészekmeleg részleteihez.

 

Tudjuk, voltak írók és művészek, akik ifjúkoruk legmozgalmasabb éveiről „iskoláim, egyetemeim” címmel számoltak be, és ezt követve nevezném az 1989-től kezdődő két-három évet, amikor Zoé habzsolta a kalandokat és a veszélyes kanyarokat vető élményeket az ő nagyon speciális iskoláinak. Láttuk már, hogy ez a korszaka egy fürdőkáddal kezdődött el. De azzal folytatódott, hogy ez a kád felrobbant, és ami utána következett, arról a legjobb fotós sem volt képes már, hogy riportképeket készítsen. Itt most, ennek a habzsolás-korszaknak az éreztetésére iktatok be ide, Zoé leveleiből idézve egy hosszabb részletet:

 

„Azután, hogy a Pillangótól eljöttem (...) édesapámékhoz mentem Diszelbe. Egy kis ideig nyugisan éltem és alkottam – a szüleim ekkor NEM fogtak vissza már, mehettem, ahova kedvem tartotta. Ott, Diszelben ismertem meg egy skizofrén festőt, O. P. Gábort, vele éltem kis ideig. A vele való kalandokról KÜLÖN KÖNYVET írhatnék. Begyalogoltuk Magyarországot, például éjjel bemásztunk egy disznóhizlaldába, vagy betörtünk egy irodába melegedni. Reggel, amikor az ott dolgozók ránk találtak, elbűvöltük őket a dumánkkal, annyira, hogy megreggeliztettek. Olyan is volt, hogy lefeküdtünk egy mezőn aludni, majd arra ébredtünk éjjel, hogy a fejünk mellett robog el a vonat, mert a síneket nem láttuk a sötétben. Vagy pedig vigyáztunk egy házra Szentendrén, ami még nem volt bepucolva, de mi aztán kigraffitiztük, és ezért a tulaj jó, hogy nem csapott agyon minket. Aztán a saját házát gyújtotta fel ez az őrült festő párom, Miskolcon történt, ahova szintén elmentünk. Utána beköltöztünk egy csajhoz lakótársnak, aki az alternativ ÁPOLÓK zenekar tagjaival lakott együtt (az énekesük máig jó barátom!!!) (...)

 

Ezután történt az, hogy összejöttem egy PUNK sráccal, a „Csucsuval“ (N. Attilával), aki egy punk csoporttal volt együtt, akik az utcasarkon éltek, majd pedig Budapest egyetlen foglalt házában, a NAP utcában, a VIII. kerületben laktak. Odaköltöztem én is. És aztán vele, Csucsuval, a piros hajú bonyhádi punk sráccal mentünk ki Berlinbe is (...) ahol – már a fal leomlása után – átköltöztünk az egykori Kelet-Berlint szegélyező lakókocsi-táborba, ami a két fal között, a „senkiföldjén” toborzódott össze. Jogilag még bizonytalan rész, sem a keleti, sem a nyugati zsaruk nem jöhettek be a területre… Itt egy srác 10 márkáért eladott nekünk egy melósok által használt kétkerekű lakókocsit, azt szuperül berendeztük, és abban éltünk. Reggelente átsétáltunk ingyen reggelizni, napközben szipuztunk (igen, akkor még ittam, s éltem a „szerekkel”, bár kemény drogokkal SOHA!), és saját képeslapokat rajzoltam a drogos látomásaimról (pl. 100 lábú német juhászkutyát, vagy ahogy egy öregasszony egy másik öregasszonyt tol a babakocsiban, meg ilyeneket). Ezeket 10 márkáért adtam el a turistáknak. Később Csucsuval lefoglaltuk a senkiföldjén álló egyik lőtornyot. A tetején napoztunk, a középső szinten meg aludtunk, és ez a szint volt a „műterem” is. Onnét azért kellett távoznunk, mert a török nácik, a Szürke Farkasok zaklattak minket, valamiért kellett nekik a torony. (...)

 

Berlinből átruccantunk Les Arc-ba, ami egy aprócska középkori város, nincs rajta a térképen sem, ott egy művészhez mentünk, aki ismerte apum nevét, úgy különben pedig milliárdos volt. Tarajos punkokként csöppentünk be a felső tízezerbe, a bulijaikba. Fügét ettünk a kerti fákról vagy olajbogyót a villa műkincsei közt bóklászva, amíg a háziak elmentek, mert otthagytak az otthonukban minket. Az úszómedencében szórakoztunk. Innét mentünk tovább Saint-Tropezbe, ahol körülbelül két hétig a tengerparton laktunk, onnét aztán Párizsba, ahol lépcsőházakban aludtunk, és az utcán árultuk a képesalapjaimat. Egy fiatal pár egyszer behívott az otthonukba, megvendégeltek minket, aztán simán otthagytak arra az időre, míg dolgozni mentek.... Aztán valahogy elkeveredtünk Amszterdamba is, ahol egy üres házban aludtunk, a betonon a hidegben. Fel is fáztam, és sokáig fájdalmasan véreset pisiltem. Orvos persze NEM volt, mert hát illegálisan voltunk ott. Később egy zughotelben laktunk, ahol segíteni kellett a házimunkában. De a tulajdonosnő nagyon kihasznált minket, és ezért eljöttünk onnét is. Vissza Németbe, ahol egy ismerős révén egy drogosoknak létesített rehabilitációs intézetben kaptunk szállást, azok pénzt is adtak kajára.

 

Innét aztán Magyarországra jöttünk vissza, Csucsu, a punk srác ekkor szakított velem, én meg elmentem Dunakeszibe Jimhez, akinek összejöttem az öccsével, ő már régebben is tetszett nekem. Odaköltöztem hozzájuk, ott aztán CSAK buli volt, meg alkotás, meg éjszakázás, és szipuzás, meg pia – ekkor festettük ki a Jimmel a Fekete Lyuk falait is, ahova esténként el-eljártunk, és ahol a tulaj felkért minket erre. Ez már 1991-ben történt. Aztán szakítottam a Jim öccsével is, és a nagyimhoz mentem Budapestre, a Pilvax-házba – aztán amikor ott egyszer kimentem az utcára, hogy találkozzak a volt pasimmal, a Csucsuval, aki az új csajával a Madách téren lakott, akkor a Dohány utca sarkán lévő nagy önkiszolgáló étterembe betérve ISMERKEDTEM MEG A KÉSŐBBI FÉRJEMMEL, SZILÁGYI LACKÓVAL! Már 1992 elején volt ez.

 

Mindezek a dolgok nagyon SŰRŰN történtek velem, igazándiból nem is nagyon tudom, hogy kivel meddig éltem együtt, józan sem voltam akkoriban. Összefolyik egyetlen nagy bulis korszakká az egész, és gondolkodnom kellett azon is, hol jártam előbb, Hollandiában vagy a franciáknál. Hát ennyi…, DIÓHÉJBAN...“

Szilágyi László: Arc, (dátum nélkül) – Szilágyi László az ütőhangszereivel, 1990-es évek

A berlini kaland a kettéosztott várost szétválasztó senkiföldjén, amit Zoé föntebb említett, különös helyet foglalhat el az emlékeiben, mert hogy le is írta, annak ritkaságértéke lehet. Ugyanis nem láttam róla itt, Németországban élve dokumentációs anyagot soha semmilyen formában – talán érthető is, hogy miért nem. Ez a „határsáv” terület, végig a már ledöntött falak mentén ott Berlin közepében, egészen addig, amíg a szovjet csapatok véglegesen ki nem vonultak az NDK-ból, mind a keleti, mind pedig a nyugati hatóságok számára tabu volt, tilos övezet. Nem küldhettek oda újságírókat, riportereket vagy kamerateameket – és persze rendőröket sem. Miközben ez a senkiföldje sem maradt lakatlan, mert csakhamar betört oda éppen a „senkik” hada, a hívatlanok serege, és egy idő után éleslövészek nélkül is veszélyessé vált a tájék, és talán már csak ezért sem maradt róla sem hivatalos képanyag, sem pedig magánkézből származó, de azért publikálásra alkalmas dokumentáció – hiszen még az sem kizárt, hogy ezek közzététele még ma is tilalmakba ütközne. 

 

De lépjünk tovább. Fontos fordulat, hogy Zoé – ahogy erre ő is kitért föntebb – 1992 elején megismerkedett Szilágyi Lászlóval, egy tehetséges és neves expresszionista festőművésszel, aki – megemlítem ezt is, noha nem fontos különben – véletlenül egyidős volt Zoéval. „Lackó”, ahogy őt a barátai hívták, az akkoriban divatos „új vadakhoz” tartozva e táboron belül is az egyik legszélsőségesebb, már majdnem teljesen absztrakt irányzatot művelte. Ha a műveivel ismerkedünk, azt látjuk, hogy csak a korai festményein derengenek át figurális részletek, később ezeket teljesen felissza az improvizatív ecsetvonások örvénylése. 

 

Ha a kiadványok lapjain vagy az interneten találkozom a műveivel, akkor azonnal a korai Jackson Pollock jut az eszembe, az a Pollock, aki még nem csorgatta a festéket, hanem az ecsetjeit használta vad eksztázisban. Szilágyi azonban nem csak festőként, a készülő képei előtt volt lázas aktivitásban, hanem különben is szélsőséges kedélyű ember lehetett, aki éjjel-nappal, mint egy indulásra kész mozdony, a maximumra volt felfűtve. Olyan embernek ismerték, aki keresi az alkalmat, hogy polgártársait pukkassza, a kicsinyességüket és az anyagiasságukat ostorozza. Egy idő után a haját vörösre festette és bezselézte – mint a punkoknak, neki is taraja lett, ami aztán lelapult és elmázolódott, mert tulajdonképpen nem sokat törődött a külsejével. A környezete tisztelte, de csak kevesen voltak, akik türelmesen tűrték ezt, és még gyérebb volt azoknak a száma, akik szeretni is tudták érte. De Zoé számára éppen ezek az erények tűntek nagyon vonzóknak. Mikor megismerkedtek, azonnal úgy érezték mindketten, hogy minden szempontból nagyon összeillenek, és két hónap múlva már össze is házasodtak. Ami természetesen komoly korszakváltást jelentett Zoé életében – mindjárt technikai szinten is, hiszen azóta vannak Zoénak újra papírjai. Mert ettől a perctől kezdve Zoét már Szilágyi Zoltán Éva néven tartotta nyilván a hivatal, és elkezdődött számára az a korszak is, hogy ahol lakott, oda bejelentkezett, mi több, egy idő után bankszámlát is nyitott. És felhagyott azzal, hogy állandóan úton legyen. Szilágyi akkoriban Budafokon lakott, a 47-es villamos végállomása közelében, Zoé is odaköltözött (meg is festette a villamost), és ezt az otthonukat csak egy év múlva adták fel, hogy leköltözzenek Veszprémbe, ahol Lackó szülei is laktak. A pár a patinás dunántúli város legprominensebb művészpárja lett egy időre, közös kiállításokat is rendezhettek ott helyben, de Pesten is.

 

Még néhány adat: Lackó elvégezte a képzőművészeti főiskolát, Később, ha tallózunk az interneten, ott olyan sorokat találunk, amik arra vallanak, hogy barátja és osztálytársa, Szűcs Attila beszélt róla a legtöbb szeretettel, és Sváby Lajos, az intézmény akkori rektora nyilatkozott Lackóról a legtöbb szakmai érvet is használva, igazi megbecsüléssel. Tanárai közül – az ecsetkezelsését látva – talán Kokas Ignáctól tanulta a legtöbbet. Derkovits-ösztöndíjat kapott, és hamarosan különböző egyéb díjakat is nyert, például Szent István-díjat, vagy elnyerte a nemzetközi David Bowie-pályázat magyarországi első helyezettjének kijáró címet (Párizsban a végső futamban a második lett). Megkapta Veszprém város nívódíját is, halála után pedig egy utcagalériát neveztek ott el róla. Akik ismerték, azok mindig kitérnek rá, hogy nagyon művelt volt, és nem csak lexikális értelemben. Gyerekkorától kezve profi szinten foglalkozott zenével, dobolt, szakképzett ütőhangszeres muzsikussá vált. Szerette és ismerte a jó irodalmat, Pilinszky verseit például Pilinszky hangján (!) mondta fel. Szívesen foglalkozott szociális problémákkal és filozófiai kérdésekkel is. Az elképzelései nem lettek volna soha bántóak vagy érdesek, inkább az volt a szokatlan, ahogy hangsúlyt adott a nézeteinek. Már főiskolás korában is úgy érezték a tanárai és az évfolyamtársai, hogy valami nincsen rendben a Lackóval, az volt a benyomásuk, mintha a mindenen átgázoló tehetségének veszélyeket sejtető árnyoldalai is lennének. Később nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, ami erőnek vagy provokációnak tűnt nála, csak egy skizofréniába hanyatló ember érzékenységének és kiszolgáltatottságának volt a következménye – Lackó szorongott, menekült a bajoktól, falakat épített maga köré, és kétségbeesetten védekezett. 

 

Kiírtam néhány mondatát, amikre az interneten leltem: „Én azt mondom, ha van előttem egy kiló gipsz, azzal is lehet festeni, meg van 2 cm barna festék a tubusban, azt is fel tudom tenni a vászonra – lehet, hogy egy hét múlva átfestem –, de ez is egy kísérlet. És a kísérlet néha reálisabb, mint az adott világ, amiben egyre nehezebb kiigazodnunk, megkeresni önmagunkat...“ Vagy ugyanennek az interjúnak egy másik részletében: „Én azt akarom eldönteni a kép előtt, amikor ott táncolok vagy festek, hogy én vagyok-e benne a képben, vagy a kép van-e bennem. A kettő között lebegek egy szellemi térben. Ott, és akkor repül el az ecset a kezemben (...) Egy vásznat néha többször is átfestek. Nem találok örök értéket a képekben, pedig lehet, hogy van...“ (Jokesz Antal jegyzete egy rádióinterjú alapján: makkur.blog.hu/2010/02/02/szilagyi_lacko_3_eve_halott). 

 

Zoé tíz évig élt Lackóval. A kezdeti eufóriát és szociális biztonságot persze lassacskán egyre több probléma váltotta fel, és hiába szerették, egyre többet marták is egymást. Akit arra ítélt a sors, hogy egy skizofrén bántalmakban szenvedő hozzátartozója legyen, az tudja, hogy ez a betegség kiégeti, üszkössé pörköli a legangyalibb türelmet, és kifárasztja, maga alá temeti a legszebb érzelmeket is – van egy pont, amelyet elérve fel kell adni a kapcsolatot. Talán nem teljesen, de legalábbis a szoros együttlét tekintetében. Zoé 2002-ben költözött el Lackótól. Az édesanyja és a húga akkor még Texasban éltek, onnan, a nagynénjétől érkezett valamennyi pénz, hogy megvehesse azt a kertes házat a város határában, ahol máig is él, és ahol egy festőtársával, Brush Ramonesszel osztja meg az otthonát. Lackó pedig még hét évig küzdött a démonjaival, egyre jobban botladozva, a környezetét is egyre megoldhatatlanabb feladatok elé állítva. „Elképesztően magányos küzdelem volt ez, különösen az utolsó négy-öt év. Ez az időszak alapozta meg a legendáját, ekkor lett Veszprém sötét angyala“ (Vörös Róbert), és egy másik tanú szerint: „Csodával határos módon 41 évet élt.” (Sváby Lajos. Minkét idézet innen). És hát végül is feladta. Otthonában akasztotta fel magát 2007-ben.

 

Zoé addigra már nagyon függővé vált Lackótól, és az is maradt a halála után is. Ha nem éppen az apja jut az eszébe, akkor máig is az elhunyt férje, Lackó jelenti az ő számára a világ közepét, Lackó a kályha, ahonnan elindul. De Zoé képeire Lackónak ennek ellenére sem volt sok hatása – legfeljebb csak olyan formában, hogy az élő vagy a halott Szilágyi László szerepel a legtöbbet a képeken. Meg esetleg a tekintetben, hogy Lackó ruházkodása, ez a kvázi-punk szerelés, meg a sajátos frizurája megerősítette Zoét abban, hogy kitartson a punk külsőségek mellett – hogy néha szinte el is túlozza őket. Mert különben az ezredforduló után már elhalványult ez a vezércsillag, a punk kollektívák tagjai szétszéledtek, „demokratizálódtak” az ott dívó külsőségek is. Itt Kölnben, ahol élek, bizonyos szolid adagolásban tök normális polgárok is átvettek sokat belőle. Irodai alkalmazottakat látni akár két-három arcékszerrel is díszítve, autóbuszvezetőket és taxisofőröket meg postai kikézbesítőket, akik a szájukban is fülbevalót (nyelvre valót) viselnek, mi több, nem egyszer középosztálybeli dámákról derülhet ki hasonló, ha beszélni kezdenek, és ha kitódulnak a gimnazisták az iskola kapuján, vagy beülünk egy bisztróba, és elég nagy a meleg ahhoz, hogy mindenki rövid ujjú inget és hasonlóan rövid zoknit viseljen, tanulmányozhatom, hogy nemre és életkorra való tekintet nélkül milyen sokan tetováltatják – néha egész fantasztikus módon – a testüket. És ha megszólítanék közülük valakit, hogy megkérdezzem, milyen érzés neki ez, biztos, hogy én lennék az, akit bolondnak néznének.

 

Lackó soha nem volt igazi punk úgy különben, inkább csak szimpatizáns, de képei az élete vége felé mégis egyre közelebb kerültek a graffitikhez is – legalábbis műfaji tekintetben, mert megszűntek számára a zárt kompozíciók, a határok, a művészi munkát keretek közé fogó fegyelem. Ahogy a betegsége kiszorította belőle az egészséges légzés ritmusát, úgy, abban a mértékben lett úrrá rajta a szorongató pánik is, és ennek engedve a reflexei és a képmotívumai is egyre ellenőrizetlenebbül áradtak szét a környezetében. Először csak a szoba szabadon maradt falrészletei teltek meg e küzdelem nyomaival, majd a bútorok is, aztán a külső falak felülete, a vaskapu, vagy ahol lakott, a szomszéd házak oldala, és a szemközti telek kerítése. Ezeknek a szuggesztív jeleknek a sűrű tömege erőteljesebben és maradandóbb hatással hathat a nézőre, mint a lendületes ritmusban falra spriccelt igazi graffitik. Amikor fotókon láttam őket, rám olyan benyomást tettek, mintha felnagyított és vadul kiszínezett elektrokardiogramokat látnék, egy több évig tartó haláltusa mindent elborító nyomait. Honnan ismerem őket? Veszprémben, Lackónak a Miklós utcai lakását egy Kovács Endre nevű művész kívül-belül lefényképezte, hogy a képekből egy fotóesszét készíthessen, és az abban fel nem használt anyagot, mintegy az esszé maradékát valaki évekkel később aztán kitette a Veszprém-kukac című blogra is, így találkoztam e felvételekkel.

 

Lackó halála idején Zoé már túl volt a börtönélményen, már meg volt a laptopja is. Az apja akkor még biztosan állt a lábán, elég jól ment neki ott még Győrben, sőt, akkor még azt is megtehette, hogy néha képet is vásároljon a lányától. És bármennyire is megviselte Zoét Lackó halála, egy idő után ezt a tragikus veszteséget is kiheverte. Egy olyan időszak kezdődött el a számára, amelyben észrevehetően megváltozott és továbbfejlődött a művészete. Egyre kevésbé nyúlt már narratív témákhoz, nem tűntek el, de ritkábbak lettek az önéletrajzi motívumok a képeken, és egyre bátrabban festett szabadon fantáziált jeleneteket és lényeket. Tulajdonképpen csak az ez idő tájt festett munkái alapján terjedt el bizonyos körökben a hír róla, hogy ő a „leghitelesebb punk festő Magyarországon”. Ugyan még mindig nagyon távol állt a graffitik világától, és továbbra is szorosan eggyé olvadt a táblaképfestészettel, de fokozódott képeinek a szürrealista töltése, egyre jobban dominálták a jeleneteket az abszurd vagy a néző türelmét próbára tevő meglepő elemek. Teremtményei nem hasonlítottak most már semmilyen korábbi alkotásra – egy egyéni mitológia alakjaiként szerepeltek.

 

Darazsak ura, 2010 – Kondor Béla: A késes ember, 1959

Úgy érzem, hogy a Darazsak ura című képe, amit 2010-ben festett, az egyik legkorábbi ilyen irányú remekműve. Amikor véletlenül rátaláltam e munkára valahol a Zoé által az internetre feltett képkínálatokat böngészve, azonnal egy nagyon távoli analógia jutott az eszembe, a Műtücsök felbocsátása, Kondor Béla ikonja 1958-ból (ennek egy hat évvel később festett változata volt a népszerűvé vált és sokat reprodukált Darázskirály is). A műtücsök Kondor festményén tulajdonképpen csak egy röppentyű, egy olyan helikoptermodell, ami majdnem, hogy rovar, és akár szúnyog vagy szitakötő is lehetne, a jelenet pedig célzás a csak hónapokkal korábban felbocsátott első szovjet szputnyikra. A kis alakú, de arany hátterű képpel annak idején Kondor Béla első önálló kiállításán találkozhattunk, amit 1960-ban rendeztek a szerény méretű Fényes Adolf Teremben. A Műtücsök mellett ott volt először kiállítva a Késes ember is, ami valamivel később született, az 1959-es dátumot viselte. Én ezt az utóbbi festményt, a Késes embert tenném oda a Darazsak ura mellé a legszívesebben, noha nincsenek repülő rovarok vagy talányos szerkezetek rajta, de radikalizmusuk tekintetében mégis nagyon hasonló hatású e két alkotás. Mert hiába, hogy fél évszázadnyi távolság választja el egymástól a két képet, közösek abban, hogy a megszületésük pillanatában még annyira újak és szokatlanok voltak, hogy felsértették a retinát, a kialakult vizuális kánonba még nem fértek bele. Hadd mondjam el a Késes emberről még azt is, hogy akkoriban jelent meg magyarul Heinrich Böllnek az a novelláskötete, amelyben az egyik rövid történet annak a harcterekről hazatért férfinak az esetét meséli el, aki a szülei kihalttá vált lakásában rátalál a családi evőeszközkészletre, és mivel nem talál más munkát magának, elmegy a varietébe, és a késeivel zsonglőrködő mutatványos lesz. Például úgy dobja fel a kését a magasba, hogy az onnan lezuhanva és pörögve éppen a koponyáját célozza meg – a zsonglőr azonban az utolsó pillanatban egy fatuskót emel a fejére. Kondor vélhetőleg ezt a novellát olvasva adta a festményének a Böllnél is szereplő címet: Késes ember. És hadd jegyezzem meg, hogy Zoé darazsas képének is van egy hasonló irodalmi előzménye, a Legyek ura, William Golding regénye.

 

Egymás után születtek meg ezután Zoénak azok a képei, amelyeken rendre eltűnik a táj, kiszorulnak a festményből a külső természet motívumai, és a helyszín az álmokban szereplő szobákhoz hasonlít. A falak ilyenkor valószínűtlen színűek, ajtók, ablakok, nyílászáró szerkezetek pedig nincsenek, vagy ha vannak, nem nyílnak reális terekbe. Pódiumok, színpadi terek, színes kartonból épített díszletek ezek, amelyek között idegenszerű alakok jelennek meg, vagy soha nem látott lények, állatok és madarak, esetleg kényszerzubbonyba bújtatott antropoid teremtmények mozognak, időznek. Nehéz kommunikálni velük, mert a ránk tekintő arcokból sokszor nem kettő, hanem három szem néz vissza a nézőre, és rózsaszínűen világít, mert véresen karikás a szemek fehérje. Gyakran visszatérő motívum a létra vagy a ketrecek rácsa, a semmibe felvezető vagy onnan a mélybe megérkező lépcsők geometriája, az elektromos kisülések szikrázó vonaglása és vakító fénye. A talajból gyakran szarv- vagy tülökszerű idomok emelkednek fel, ezek néha olyan testesek, hogy tevék púpjára, vadméhek felbontatlan fészkére vagy termiták toronyszerű építményeire emlékeztetnek. Másutt bálványfigurák, madárijesztőnek is elmenő istenségek magasodnak a néző feje fölé, vagy rongyból varrt törpék, zavart keltő aprócska teremtmények topognak, keresnek társaságot maguknak. Előfordul, hogy egyiptomi reminiszcenciák sejlenek fel (A múmia álma, Vérző szívű Anubius), máskor pedig a Vadnyugat közhelyeiből komponál Zoé képeket (Lasszókezű Joe a csörgőkígyók földjén). A 2015-tel kezdődő években Zoé olyan rajzok sorozatába kezdett, amelyeken a grafikai modellálás feketéje mellett csak egy szín szerepel, s az is nagyon takarékosan, cseppenként adagolva – a vörös. És a legutolsó időkben megjelentek a képein azok a lények is, amiket úgy lehet hajtogatni, mint a colstokot. Mintha nem lenne elég, hogy az emlősökhöz tartozó élőlények, így például a kutyák vagy az emberek legalább 16 ízülettel rendelkeznek, Zoé tovább hajtogatja őket.

Kín, 2018 – Haragvó istenség, 2015 – Hónaalját nyaló, 2018

Tulajdonképpen csak két olyan képe van Zoénak, amiknek a láttán valóban félelmet éreztem, a már említett Darazsak ura volt ilyen vagy egy nemrégiben készült, furcsán narcisztikus fej, aminek a címe: Hónaalját nyaló (ez akár szénrajznak is tűnhetne, de hát Zoé nem dolgozik szénnel, és úgy gondolom, hogy egyszerűen egy fekete papírra készült munka ez). Egy idő után azonban ezeket is megszoktam. Igen, mert ha sokáig nézegetem őket, akkor előbb-utóbb elveszítik a provokáló hatásukat, lekopik róluk a punk jelleg, és ami marad, az a tehetség – az ábrázolás mikéntjének és hogyanjának a mesteri adagolása. Vannak részletek, amik bunkó módon primitívek, mert szükséges, hogy ilyenek legyenek, és vannak arcok és fejek vagy mozgásban lévő testidomok és részletek, amelyek meg elképesztenek az anatómiai tökéletességükkel. Tényleg mindent csak abban az adagolásban látunk, ami a megcélzott hatást szolgálja. Honnan vette, kitől tanulta el ezt? Éppen a furcsa eklektikájuk révén egyszeriek, megismételhetetlenek és homogén hatásúak az utóbbi tíz esztendőben festett képek. A művészettörténész egész könyvtára kevés lenne hozzá, hogy akár csak távoli analógiákat is találjunk. Kondor még sokat merített Dürertől vagy Hieronymus Boschtól, és, vegyünk ehhez egy nagy lélegzetet, talán Kafkától is – ez a koktél sem volt egyszerű eset. Zoé azonban nehezebb, mert ő ismeretlen nagyságokat kever, és ismert formában, például a biedermeier festészet kis formátumú festményeinek a keretében, egy Carl Spitzweg gondosságával és könnyed problémátlanságával tálalja az eredményt. Az ő számára minden természetes. 

 

De nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy egy ilyen életmű mennyire sérülékeny. Hiszen elég, ha csak belekezdenünk abba, hogy magyarázzuk a műveket, és máris megtörténhet, hogy porrá omlik a világuk, és elakad a folytatásuk is, mert lehet, hogy a lényegükhöz tartozik, hogy valaki így, a semmibe lógatva a lábát, és szorosan bekötött szemmel, csak befelé figyelve készítse el őket. Szabad megzavarni őt? És hát tényleg, hol vannak Zoé képei – talán Nakonxipánban? 

 

A képeit széthordták ismeretlen emberek, néhány munka biztos, hogy gyűjtők fiókjába került, a legtöbbjüket azonban igazi vagy hamis turisták vitték el, hazaiak és külföldiek, és ezek a munkák azóta csak mint digitális felvételek léteznek. Lehet, hogy nagyon korszerű megoldás ez, hiszen általános tünet, hogy a művészetből csak annyi maradjon meg, amennyit az elektromos média közvetít belőle. 

 

E füstnek karcsú lányalakja van / nem éri el a fenső égi kéket / eloszlik, mint madárfütty határtalan. (Weöres Sándor)

 

 

 Perneczky Géza

• 
  
• 
  

---

Litera.hu- Perneczky Géza: Bevezetés Zoé életébe 1.

https://litera.hu/irodalom/publicisztika/perneczky-geza-bevezetes-zoe-eletebe-i.html

Cikk:

Képeinek a nagyobb részét saját magának festette, rapszodikusan, sem stiláris egységre, sem pedig tartalmi összefüggésekre nem ügyelve, inkább csak az intuícióira hallgatva, mintegy a szavakat keresve. – Perneczky Géza írása Szilágyi Zoéról, arról a punk művészről, akinek festményei az egykori Fekete Lyuk falain voltak láthatók. Első rész.

---

...vagy inkább a művészetébe? Természetesen ez utóbbi, a művészete a fontosabb, de az életéről talán mégis azért könnyebb beszámolni, mert azt fix dátumok és pontosan megnevezhető földrajzi elnevezések határolják. Legalább is így gondolnánk... Persze, ha arra kérnénk Zoét, hogy meséljen arról, mi minden történt vele, akkor úgy érezhetnénk, mintha egy kaleidoszkópot forgatnának a szemünk előtt. Mert ha belekezdene, akkor városok, országok és kontinensek nevei örvénylenének...

 

Sok más dolog mellett ez az egyik oka annak, hogy senki sem tudná összeállítani Zoé jelenleg érvényesnek tekinthető oeuvre-katalógusát – még hozzávetőlegesen sem. Hiszen a munkái egy részét kérésre, megrendelésre készítette (ahogy ő meséli, három- vagy ötezer forintért, környékbeli öreg néniknek), és ezeket a képeit, ha elvitték tőle, nem is látta viszont többé, legtöbbjüket már el is felejtette. Talán nem is voltak fontosak? Képeinek a nagyobb részét pedig saját magának festette, rapszodikusan, sem stiláris egységre, sem pedig tartalmi összefüggésekre nem ügyelve, inkább csak az intuícióira hallgatva, mintegy a szavakat keresve. 

 

Ezeket a „saját-képeket” természetesen megpróbálta megtartani magának, de ha akadt rájuk vevő, szinte gondolkodás nélkül továbbadta őket – akkor is, ha az alkalmi vásárló az interneten talált rá Zoéra, és messziről, például Németországból érkezett, ami azt jelentette, hogy az így eladott képek legtöbbje el is tűnt a szeme elől – örökre. Sehol nem tartanak nyilván annyi Zoé-képet, hogy kirajzolódjanak belőlük Zoé működésének a korszakai is, holott ez azért fontos lenne. Aztán meg kell állnom e szónál is, hogy működés. Már csak azért is rossz a szó, mert működése egy szabónak van, vagy egy gőzgépnek, esetleg egy rendelőintézetnek, Zoé azonban ezek közül egyik sem. Ahol él, és ahol a képeit festi, az egy kerti házacska, de nem igazi lakás, hanem csak egy gyümölcsraktárnak besorolt épület. Van villany benne, de nincsen olyan vízcsap, ami vízvezetékre lenne kötve. Télen egy fával fűthető kályha adja ott a meleget – és nehéz elérnie Zoénak, hogy mire beköszönt az ősz, addigra egy-egy fűtési szezonra való hasábfát vásároljon össze.

 

Vagyis törékenyek a keretek, túlságosan is érzékenyek a körülmények. Mégis, nekem sikerült legalább száz képet begyűjtenem tőle. Nem valóságosan, hanem csak digitálisan. Ezért talán először is arról számolnék be, hogy miként vált az lehetségessé, hogy ennyi kép gyűljön fel Zoétól az interneten.

 

2006-ban – Zoé akkor volt 40 éves – az történt vele, hogy kilenc hónap előzetes után felmentették a vád alól, és kiszabadult a börtönből. Voltak olyan barátai (vagy talán csak pártolói), akik mintegy engesztelésképpen és az eset különösségének és jelentőségének engedve a budapesti Mucius Galériában Van-e élet a börtön után? címmel kiállítást rendeztek a számára, amit egy közismert rap-művész nyitott meg. Úgy lett kiállítás a művészpártolásból, hogy néhány nagyobb alakú vásznat vásároltak Zoé számára, és rábeszélték, hogy azokat az irkalapnyi rajzait, amiket a börtönben készített, fesse meg nagyban is (kvázi „olajjal vászonra” – ami egy közismert fordulat, és úgy hangozhat, mintha egy előkelő aukciós ház katalógusát tartanánk a kezünkben, de sietve hozzáteszem, Zoé szívesebben fest azóta is akryllal, mert az gyorsabban szárad...). Nos, ezek a festmények – ugyanúgy, mint a börtönjegyzetei  – képregényszerű kompozíciók voltak, színesen és roppant mozgalmasan előadott figurális történetek, sok szöveggel, és ezek a szövegbetétek a vádirat szavaiból és a tárgyalások jegyzőkönyveinek a mondataiból álltak össze. Úgy egyébként a mesterség szintjén nagyon jó képeknek sikeredtek.

 

Hogyan szólt a vádirat? (…mert ha már szóba került, essünk túl ezen is...) Zoé úgy számolt be róla, hogy ott kint, a város határában a majdnem lakatlan kertek között lévő otthonában valaki rátámadt, és meg akarta erőszakolni őt. A vele együtt lakó fiatal barátja sietett a segítségére, akit azonban erre föl fojtogatni kezdett az ismeretlen. A helyzet kritikussá vált – mire Zoé az erőszakoskodó illetőt egy sebtében felkapott konyhakéssel vállon szúrta. A férfi elmenekült, Zoé pedig nagyon korrektül kihívta magára a rendőrséget. Akik – látva a szokatlan ruházatú és tetovált testű szereplőket, valamint a lakásban lévő (és Zoé édesapjától örökölt) ezoterikus könyveket – olyan jelentést írtak az ügyészségnek, amelyből az derült ki, hogy egy félresikerült sátánista rítushoz hívták ki őket, amely az eredeti tervek szerint valószínűleg gyilkosságba torkollott volna. Mert ezt meg kell jegyeznem: Zoé punk volt, aki természetesen a szokásos punk szerelést, tetoválást, meg miegymást viselte, és ebből egy magát szakértőnek tekintő közeg már sok mindenre következtethetett. A csakhamar megkerült csavargó pedig úgy vallott, hogy őt kicsábították, oda az elhagyott kertekbe, és meg akarták ölni. És hát igen, kutyák is voltak ott, éhesek. Erre épült aztán a fantasztikus részletekkel kiszínezett vádirat is, amelyet csak lépésről lépésre sikerült kilenc hónapnyi harc után a valóságos tények közelébe hozni, és végül megcáfolni. 

 

Két festmény a börtönképek sorozatából, 2006

A történetet lezáró pesti kiállításról Szombathy Bálint írt tanulságos cikket a Balkon 2006-os évfolyamának a 7-8. számába, a Tilos Rádió pedig interjút közölt az előítéletek hatalmát és veszélyes következményeit illusztráló esetről. Erről az interjúról csak hallottam, de nem sikerült megtalálnom, Szombathy Balkon-cikkére azonban – amikor keresni kezdtem – azonnal rábukkantam az interneten. Kimentettem, és elolvastam, és egy összefoglalásnak ható fél-bekezdését vagy még inkább annak a kicsengését különösképpen plasztikusnak találtam. Így szól ez a részlet: „A börtönben egyetlen vigasza a rajzolás. Saját megpróbáltatásait rajzolja le, kerek történetet hozva ki életútjából, kezdve onnan, amikor családja Nyugatra disszidált, egészen addig, amikor (már újra idehaza) a börtönben összehozta a sors különféle köztörvényes bűnözőkkel. Műteremből rácsok mögé, hurok szorult nyakam köré, kántálja kesernyésen, már-már a villoni világot megidézve...“ – eddig Szombathy. Az asszociáció találónak tűnik, nagyon erőteljes, és további töprengésre késztethet. Például arra, hogy ha nem lett volna Zoé annyira tehetséges rajzoló, akkor bizonyára nem került volna sor arra a kiállítására, és a nyomában született Balkon-cikkre sem (noha ugyanúgy igazságtalanság történt volna vele). De elképzelhető egy ellenkező irányú módosítás is. Az, hogy ennek a szorongató közjátéknak talán nem is Zoé volt a főszereplője. 

 

Azóta már másfél évtized telt el, és amikor (még jóval azelőtt, hogy Szombathy cikke a kezembe került volna) Zoé egyik olyan levelét olvastam, amelyben – még mindig az ilyenkor szokásos reakcióktól félve – néhány szóval kitért életrajzának erre a részletére is, rögtön az jutott az eszembe, hogy nemcsak ő volt áldozat, hanem egy kicsit a kiérkező rendőrök, sőt talán az ügyészség egyik-másik munkatársa is. Akik láttak a TV-ben néhány sátánista filmet, vagy tudomást szereztek a hírcsatornák jóvoltából a Manson család bűntetteiről, így például Polański fiatal feleségének, Sharon Tate-nek a meggyilkolásáról is. És rémlett nekik, hogy ismerik az efféle történeteket... Nos, valószínű, hogy talán inkább így történhetett. Mert az efféle reakciók sablonos történetek, és ha egyszer megindulnak és hatni kezdenek, akkor a következményeik is – mintha csak előre megírt forgatókönyvnek engedelmeskednének – úgy peregnek le, mint kivédhetetlen események. 

 

Három rajz a 2010-es évek második feléből

És ez az interpretáció megengedi azt a fordulatot is, hogy Zoé talán jóval tehetségesebb rajzoló vagy festő annál, sem hogy ehhez a börtönélményhez kössük a művészi kvalitásainak a kibontakozását (...vagy akár csak a felfedezését). 

 

Ha végignézzük, hogy mi mindent festett 2006, a börtönhónapok óta, akkor még az sem biztos, hogy találó az a besorolás, amely szerint Zoé punk festő volna. Mint művész talán inkább a mainstreamtől valahol oldalt, az alternatív művészeti áramlatok közelébe eső törekvések egyikében találhatna otthonra – noha abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy Zoé maga ízig-vérig punk jelenség. De az ember és az életműve bármilyen szorosan függenek is össze, nem feltétlenül azonos jelenségek. Közhelynek számít, hogy a graffitiket szokás a punkkal kapcsolatba hozni, azokat a plakatív erejű, többnyire sprédobozból spriccelt, harsány erejű és expresszív mozgalmasságú rögtönzéseket, amik általában a házak falán jelennek meg, és virtuozitásuk meg az intenzitásuk is olyan, hogy a végtelenbe nyíló utcaképpel vagy a határtalannak tetsző horizonttal kelnek versenyre. Zoé képei azonban kis formátumú kompozíciók, többnyire teljesen reális térbe helyezett, meglepő hatású (és majdnem – vagy egészen – szürrealista módon ábrázolt) emberi szereplőkkel, és ezeket a képeket lehetetlen lenne a graffitik technikai eszközeivel megfesteni. Különben is a graffitik eleve ornamentális természetűek, és ha – nagyritkán – emberi figurákat is tartalmaznak, akkor azok meg a felismerhetetlenségig stilizált jelenségek. Zoé hangja lázadó (miközben nagyon nehéz lenne megnevezni, hogy mi ellen lázad...), és tulajdonképpen csak ez a hangvétel köti őt a nagy nemzetközi punkáramlatokhoz, különben azonban eléggé egyedi eset. Hol kereshetnénk mégis rokonaira?

 

Talán még emlékszünk Harald Naegelire, a zürichi spréerre, az első (és majdnem utolsó) olyan graffitiművészre, akinek főtémája tényleg az emberi alak volt, és akinek sikerült évekig inkognitóban maradnia, noha virtuóz vonalrajzaival már a működése korai szakaszában egyre ismertebb lett (ő több év sprézés után 1979-ben bukott le, és akkor is csak azért, mert könnyelműen visszatért az egyik éjszakai tetthelyére, hogy az ottfelejtett szemüvegét megkeresse...) Naegeli főiskolai végzettségű művész volt, és nem voltak kapcsolatai az alternatív világgal, a politikai élet sem érdekelte, őt egyszerűen csak az a meggyőződés vezette, hogy nagyon is itt az ideje, hogy a nagyvárosok kopár falait egészségesebb kedélyvilágot sugárzó rajzokkal fesse tele. Egy másik street-art művész, aki azonnal kinőtte a graffiti műfaji kereteit és világhírű lett, a New York-i Jean-Michel Basquiat volt, egy afro-amerikai fiatal. Az ő tevékenysége az 1980-as évekre esett, 1982-ben az akkor már nagyon elterjedt utcai graffitik mintájára kezdett egy őt felkaroló galerista számára képeket festeni – de olajjal vászonra vagy más művészfestékekkel. Pillanatok alatt divatba jött, százszámra gyártotta a műveit, végül már Andy Warhol bérelt a számára stúdiót, hogy elég helye legyen. Csak úgy bírta ezt az iramot, hogy drogokkal növelte a munkabírását – hat év múlva, 1988-ban kábítószer-túladagolásban halt meg. A hagyatékában több ezer elkészült munkát találtak. Legjelentősebb nyilatkozata pedig az volt, hogy kijelentette: „nem vagyok a graffitiművészet része”. Hogy egy magyar művészt is szóba hozzak, ha Zoé rokonait keressük, akkor feLugossy Lászlót említeném meg, akiről azt írja a magyar wikipédia: Munkácsy-díjas magyar festő, performer, színész, rendező, író, forgatókönyvíró, énekes. Hozzáteszem, mint képzőművész autodidakta, aki azonban lehet, hogy ugyanakkor a legjelentősebb képviselője a mai magyar festészetnek – és aki, ha kapcsolatba hoznánk őt a street-arttal is, biztos, hogy azt okkal tennénk, és nem is sértődne meg. Végül pedig a mai nemzetközi mezőny legismertebb graffitiművészét, a londoni illetőségű Banksyt hoznám szóba. Csak az álneve ismert, noha tudjuk, hogy találgatások vannak forgalomban arról, hogy valójában ki lehet. Banksyt már 1910-ben odasorolta a Time Magazine azon 100 kortársunk közé, akiket a legbefolyásosabb embernek tartott a világon (közülük 25 volt művész). Ha valaki még nem ismerné, akkor csak nyissa ki az internetet, és látni fogja, hogy Banksy képei sem szokásos graffitik. Kikeményített fekete-fehér fotók alapján készít sablonformákat, és ezeket a sablonokat a falhoz szorítva szór sprédobozból festéket a falra. Ez egy sokszorosítási technika. A kész munkák a riportfelvételek műfajához tartozó eldurvított újságfotóknak hatnak, és ezzel a technikával nem nehéz aktuális közéleti eseményeket és divatos problémákat is beemelni a street-art világába. Banksy tulajdonképpen újságcikkeket vizualizál, és olyan baloldali programokat közvetítő „elkötelezett“ művész, aki a mediális művészet egyik leginkább beérkezett válfaját műveli, és ez viszi őt előre. Feltételezhető, hogy ma már komoly tőke és tekintélyes apparátus áll mögötte. És ünnepelt humanista is, sok más testület mellett a környezetvédőknek is bálványa, prominens képviselője.

 

Ezek a példák mind azt mutatják, hogy a graffiti és környéke már évtizedek óta a nemzetközi képzőművészeti élet egyik fontos területe, és éppen a legaktuálisabb törekvések egyik gyakori kiindulópontja, forrásterülete. Másrészt az is kiolvasható e példákból, hogy nagyon képlékeny műfaj – a határvidékein a legkülönbözőbb alkatú művészek építenek ki nagyon egyedi életműveket. Visszatérve Zoé képeihez azt állapíthatjuk meg, hogy Zoé már a Mucius Galériában bemutatott festményein is inkább az ellenkezője volt mindannak, amit a szűkebb értelemben vett graffitivel vagy a hasonló indíttatású street-art produkciókkal hozhatnánk kapcsolatba. Zoé kezdetben csak rajzolt, majdnem úgy, mintha naplót vezetne, és később is ezekből az erősen narratív jellegű feljegyzésekből nőttek ki a képei. Ma már sokkal kevésbé jellemző a festményeire az elbeszélő hang, inkább érezzük szimbolikus erejű vagy drámai sűrítettségű kompozícióknak őket. De még ez sem változtat azon az összbenyomáson, hogy – ami a formai kereteket illeti – még mindig a hagyományos táblakép műfajában fest. És ami a képek méreteiket illeti – már csak az anyagi okok miatt is – főleg kicsinyke műveket alkot. Ha pedig a képek tartalmi oldalát kutatjuk, akkor arra az eredményre juthatunk, hogy az afféle extremitások érdeklik őt, amikre a lélektani mélységek régióit járva bukkanhat rá az ember, és az így talált szélsőségeket is inkább a karakterisztikus részletek elképesztő szokatlanságában és pontosságában próbálja megragadni. 

 

A veszprémi Margit-romok, (dátum nélkül) – A lábfetisiszta, (dátum nélkül) 

 

Szellemjárás a Miklós utcában, 2008 körül – Mese egy Pilinszky-versre, (dátum nélkül)

Mindent összevéve inkább klasszicizáló, mint formabontó alkat, mert bármennyire is érdes, és az érzékeinket is felsérteni képes az eredménye annak, amit fest, a látvány organikus része, az anyag, amiből a jeleneteit komponálja – úgy érzem –, tipikusan a közép- és kelet-európai művészet szerényebb léptékeire, és jól bejáratott műfaji előképeire épül. Persze ez azért mégsem ilyen egyszerű képlet. Mert ha sarokba szorítanának, akkor én sem tudnék más területet kijelölni a számára, mint hogy azt mondom: igen, Zoé tényleg punk festő, de olyan, aki, akárcsak a régi mesterek, ragaszkodik az életképek közelében maradó jelenetekhez, melyeknek a meseanyaga is közel marad a hagyományos ikonográfiához – és az is fontos lehet, hogy soha nem az utcán, hanem csakis a műtermében fest. Lehet, hogy már csak ezért is nehéz lenne párját találni az alternatív művészek nemzetközi mezőnyében. Ami őt a punk táborához köti, az nem is a képeinek a szakmai eszköztára, hanem sokkal inkább a radikalizmusa. Hogy sok olyan festménye van, amiknek a láttán eláll az ember lélegzete. Jeleneteket fest, amelyek még mindig egy kamasz bátorságával és végletességével vannak felidézve, képek, ötletek kerülnek ki a keze alól, amikbe vagy belehal, vagy ha nem, hát akkor meg lázadóvá válik az ember. Az, hogy valamilyen iránya is legyen a lázadásának – éppen Zoé a legjobb példa rá –, talán nem is fontos komponense a képeknek.

 

Hogyan hozom én össze mindezt a közép-kelet-európai tradíciókkal? Nos, lehet, hogy csupán egy szubjektív benyomás diktálja, hogy ilyesmiről beszéljek, de azért vannak fogódzóim is, például Egon Schiele juthat az eszembe, vagy Derkovits néhány korai képötlete (Dózsa a tüzes trónon, Halárus, Végzés...), illetve azok a beállítások, amiket a lengyel filmesek, Andrzej Wajda és Roman Polański hideglelősebb filmjeiben láttunk. És, hogy el ne felejtsem, néha a csehek azok, akiknek ilyen groteszk módon kirajzolódó víziók jutnak az eszükbe... (Hozzáteszem, hogy biztosan sikeres lenne az irodalmi örökségben is tallózni, de ez már egy másik beszámoló lenne). Maga Zoé Frida Kahlót szokta a kedvenc festőjeként megnevezni – és ebben ő már a mai fiatalok reflexióit követi, azokat az érzelmeket, amik átcsapnak a kontinensek határain is. Roppant elgondolkodtató, hogy Frida Kahlo is (sok közép-kelet-európai szerző protagonistáihoz hasonlóan) „eltört személyiség” – elsősorban persze testileg, de másodsorban, mert akkor már ez is kikerülhetetlen, lelkileg is fűzők és mankók közé szorított lény, akinek nincsen más választása, mint az, amit a képein Zoé is tesz, vagyis, hogy vagy belehaljon az állapotába, vagy pedig lázadó legyen. Ha a magyar tradíciókból szeretnék példákat faragni, akkor egy soha le nem betegedő, hanem a különös víziói ellenére is épkézlábnak maradó és szókimondó Gulácsy Lajos lenne a jó példa (sajnos ilyen soha nem létezett...) – vagy egy, a kicsiny formátumú képeinél megmaradó, és inkább a természetes fényeket azzal a bizonyos delejjel tovább elegyítő patikus ember, Csontváry. Aki (és ez lenne az új, a történelmileg is igazolhatatlan motívum benne) valamiért képes hinni a holtak visszajáró árnyékában is, az őt vigasztaló kísértetekben. Majdnem úgy, ahogy azt egy másik magyar vizionáló festő, a szirakuzai bolondot festő Farkas István tette.

 

De máris nagyon előreszaladtam. Annál a száz képnél tartottunk, amelyeket sikerült legalább digitálisan begyűjtenem, és ott, hogy Zoé bizonyára szívesen vette volna, ha mindaz, ami néhány hónapra börtönbe juttatta, soha nem történik meg vele. 

 

Nos, most ehhez hozzátenném azt is, hogy a kívülállónak még könnyebb távolságot tartania, és a kevésbé szenzációs részletekben keresnie a sorsfordulót jelentő lényeget. Mert hogy is történt Zoé „fölfedezése”? A Mucius Galériában rendezett kiállításon nyolc nagyobb képe szerepelt, amiket Kerényi Zoltán műgyűjtő, a kiállítás egyik támogatója azonnal meg is vett – egy laptopot adott a képekért Zoénak. Hogy mi indította őt erre a nagylelkű tettre? Valószínűleg az, hogy alkalma volt látni Zoé rajzait, talán többet is, mint csupán a börtönben készülteket, és talán másféléket is. És úgy érezte, hogy a durva szedimentrétegek közé jutva aranyra lelt. Zoé pedig gyorsan megtanulta, hogy mit kezdjen a laptoppal, és, hogy miképp veselkedhet neki, hogy megpróbálkozhasson egy művészi egzisztencia kiépítésével – egyéni platformot, blogot kell, hogy nyisson, esetleg többet is, hogy aztán ezeken adhasson közre szövegeket és képeket. És hát persze ott vannak a jól ismert szociális hálózatok, a Youtube, a Facebook, meg a többiek, ezekre a felületekre kell kitenni és hirdetni a dolgait.

 

Zoé megemlítette nekem, hogy már korábban, a Muciusban rendezett kiállítása előtt is előfordult, hogy neves gyűjtők vásároltak tőle, például Horvay Tibor. De Zoé azokban a korábbi években mindig családtag volt valahol, és mint művész is mindig csak másodhegedűs az apja vagy a férje mellett (ezekre a körülményekre még visszatérek). Sokáig ez maradt a helyzet, még akkor is, ha néha előfordult, hogy vásároltak tőle. Tulajdonképpen csak a 2006-os kiállítása után, a laptoppal a kezében próbálhatta meg, hogy kitörjön először a családi necc, majd pedig a punkkapcsolatok szoros hálójából is. Mert talán nem könnyű elfogadni, mégis nem a börtön, hanem ezek a „rokoni” kapcsolatok jelentették számára az igazán veszélyes fogházféleségeket.

 

Így történhetett, hogy – amikor már ezekből is kiszabadult, és minden tekintetben független személy lett – Zoét én is először az interneten fedezhettem fel, mégpedig akkor, amikor a Kiscelli Múzeum arra készült, hogy az egykori ifjúsági klubnak, a legendás Fekete Lyuknak rendezzen emlékkiállítást. Mivel írni akartam a tárlatról és a Fekete Lyuk falait kifestő egykori közreműködőkről, hogy anyagot gyűjtsek, a Fekete Lyukról szóló adatok és közlemények után kezdtem kutatni a hálón. Ekkor történt, hogy az egyik ilyen régebbi közleményt böngészve – talán a Youtube-on volt ez vagy az Instagramon – a hozzászólások között felfedeztem Zoé egymondatos bejegyzését, amely így szólt: „A Fekete Lyukat én festettem ki Jimmel, A Kóddal – Szilágyi Zoé.” És ami csaknem valószínűtlen ráadás volt, Zoé odaírta az e-mailcímét is, ami, mint kiderült, még mindig érvényes volt. De ha nem lett volna érvényes, akkor is, lám, találtam egy kulcsszót, egy használható nevet ahhoz, hogy kutatni kezdhessek, és a Fekete Lyuk falképeire rímelő rajzok és képek után nyomozhassak. És tényleg, az történt, hogy bármilyen irányban indultam is el, ha elég szorgalmasan kutattam, előbb-utóbb a szociális platformok valamelyikén vagy azok közelében belebotlottam a Zoé által elszórt üzenetek és képekkel illusztrált blogbejegyzések valamelyikébe. Zoé ugyanis – ahogy ezt föntebb már említettem – ekkor már abból tartotta fenn magát, hogy kis formátumú festményeit és rajzait kínálta eladásra az internet nagyközönségének. És amit a neten közzétett (...és esetleg el is adott), az persze ott maradt aztán örökre, azt nem törölte le ezután már senki sem – és ez volt a szerencsém.

 

Műterem-sziget, 2013 – Dóka Attila és Zoé a Fekete Lyukban, 1991

Amikor levelezni kezdtem Zoéval, és megírtam neki, hogy miként bukkantam rá a címére, Zoé elárulta azt is, hogy a bejegyzésében szereplő Jim A. Kód (így, ezzel az ortográfiával írva) tulajdonképpen Dóka Attila művészneve. A fiú csak pár évvel volt idősebb nála, de már eleve másként startolt, hiszen egy ideig bejárt a képzőművészeti főiskolára is, és csakhamar sok mindenre alkalmas, rendkívül sokoldalú művészként és az undergroundban is otthonosan mozgó aktőrként lett ismert személyiség Pesten. Kapkodtak utána. Viszonylag korán, 2008-ban, negyvenegynéhány évesen hunyt el teljesen váratlanul egy róla szóló portréfilm forgatása közben – az ebben a filmben megszólaló szereplők közt felfedezhetjük egyik barátját s a Fekete Lyuk idején volt munkatársát, Zoét is. Megkockáztatnám a feltételezést, hogy apja mellett Jim volt az első olyan mestere, akiért Zoé lelkesedni tudott, és akit elfogadott mesterének is. Gondoljuk csak meg, még alig nőtt ki a kamaszkorból, és máris vele együtt festett ki a Fekete Lyukban sok-sok négyzetmétert – később soha nem került ennyire rangos feladat közelébe.

 

Dőljünk hátra egy pillanatra – hány éves lehetett Zoé, amikor a Fekete Lyukat dekoráló kis csapat munkatársa lett? A falak kifestése nem a klub működésének a kezdeteire esett, ahogy azt gondolnánk, vagyis 1988-89-re, hanem valamivel későbbre. Zoé az 1991-es dátumot adta meg. Mivel 1966-ban született, akkoriban tényleg 25 éves lehetett, és ahogy kinézett, talán nem is hatott még igazi punk esetnek. Urbán Tamás készített fotókat ez időben a Fekete Lyuk társadalmáról (hogy aztán ezekből a felvételekből válogatva egy több mint dokumentum erejű albumot is megjelentessen), és ezek közt a képek között az egyik legszebb a még nagyon fiatal Zoét ábrázolja egy fürdőkádban, a fehér falak reflexei közt, és a kád zománcának a szűziesen tiszta fényében – amint egy markánsan tetovált modell tartja őt a karjai közt szorosan átölelve. Azért írok modellt, mert a fotót látva arra gondoltam, hogy ez a kép nyilvánvalóan beállított felvétel, amely a két szereplő bőrének, epidermiszének, meg a felszín alatt rejlő mélyebb vonásainak az éles kontrasztjára épül. Ha jó kvalitású képernyőn nézzük a felvételt, akkor úgy rémlik, mintha Zoé teste is tetovált lenne, de ezt a mintázatot teljesen felissza a fény, ami kívülről-belülről járja át a lányt. És tényleg az a helyzet, hogy a felvétel nem kelt erotikus képzeteket, inkább hasonlít egy középkori legenda záróképére, amelyben a szent személlyel szembekerülve a gonosz, lám, eleve leteszi a fegyvert. Vagy pedig a Szép és a Szörnyeteg körül kialakult közismert történetek valamelyikére hasonlít a felvétel, ezek is hasonló csodával vagy himnusszal végződnek.

 

Csodák persze nincsenek, vagy ha vannak, más a moráljuk. Nagy volt a meglepetésem, amikor kiderült (mert Zoé az életrajzát részletezve nemrégiben megírta nekem), hogy a képen látható tetovált férfit Pillangónak hívták, és tényleg a Fekete Lyukban jött össze vele. De nem egy fotós jóvoltából, aki esetleg oda szerződtette volna. És nem is csak mint modellel ült össze vele a fürdőkádban sem. Persze azért lehetett némi érvényessége valami hasonló besorolásnak – annak, hogy ez a férfi talán mégis csak modell –, mert Zoé azzal folytatja, hogy Pillangót egy sittes alternatív figurának nevezi, akivel „...egy darabig együtt laktam, éltem, buliztam (...) Budapesten mászkáltunk, az Állatkert és a Budapesti Nagycirkusz környékén. Ittunk, beszélgettünk az emberekkel, fotóztak minket... továbbá a Sziámi zenekarral léptünk fel (ének, tánc), Müller Péter a barátságába fogadott, ő volt a Sziámi együttes énekese...”

 

Zoé és Pillangó a fürdőkádban (részlet) – Urbán Tamás fotója, ~1990 – Zoé 2018-ban – Fotó: Lugosi Lugo László

Ezek a sorok, melyeket Zoé nekem írt levelei egyikéből idézek, elég váratlanul értek, és azzal adhatunk még egy további pofont a csodákkal végződő meséknek, ha Urbán Tamás fotóját Lugo László egy mostanában készült Zoé-portréjával hasonlítjuk össze – mert az is meglepő lehet. Lugo ugyanis (igaz, sokkal később...) egy olyan Zoét fényképezett le, akinek a láttán az juthat az eszünkbe, hogy lám, a fürdőkádban ülő két szereplő itt egyetlen lénnyé olvadt össze. A Szép és a Szörny mesebeli párosa helyett ezen a fotón egy sokat tapasztalt, mondhatni harcedzett amazon szerepel, és ha a fürdőkádas felvételt még megilletődöttnek, mi több, kissé rejtelmesnek éreztük, nos, akkor az efféle kábulatnak itt már nincsen semmi helye. Ezen a fotón egy eléggé átlagos arc jelenik meg, akin nem is a punk díszek dominálnak, hanem inkább tarthatnánk őt – a tetoválásai és az ékszerei ellenére is – egy artista szakszervezet sok harcot megért képviselőjének. Mert nagyon magabiztosan néz vissza ránk a képről, hiszen tudja, hogy miféle helyzet révén került velünk össze. És azzal a kis cinkos mosollyal a szája szögletében azt sem titkolja, hogy neki is meg lehet erről a találkozásról a maga nagyon barátságos véleménye. 

 

Én már csak ezzel a Zoé-arccal találkoztam „élőben”. Legélesebben az 5-ös buszon vésődött belém ez a mosoly. A Rákóczi úton haladtunk Buda irányába, mert a Várba igyekeztünk, ahol a nemrég rendezett Frida Kahlo-kiállítást akartuk megnézni. Kora délután volt, az aranyló szeptemberi napsütés átjárta a busz belső terét, és talán ennek az oldott atmoszférának volt köszönhető, hogy a busz közepén álldogáló kis csoportból egy asszony megszólította Zoét, és az iránt érdeklődött, hogy nem kellemetlen érzés-e az arcán hordott ékszereit viselnie. A kérdés nem volt provokatív, inkább őszintén érdeklődő, és ez a hangütés felbátorított még két másik utast is arra, hogy bekapcsolódjanak a beszélgetésbe – valamennyien asszonyok voltak. Zoé megszokhatta az ilyen kérdéseket, és türelmesen válaszolt rájuk. A beszélgetés eközben új irányt vett – a legelőször megszólaló asszony megdicsérte Zoét, hogy van bátorsága hozzá, hogy hordja ezeket az ékszereket, és egyáltalán, hogy legyen mersze az efféle punk megjelenéshez. A többiek is rábólintottak. Én, aki az elején még pár szó erejéig benne voltam a partiban, úgy éreztem, hogy ideje, hogy elhallgassak. A beszélgetés ugyanis olyanná vált, mint az asszonyok közt folytatott legtöbb olyan terefere, ami divatról, ruhákról, táskákról vagy cipőkről szól – egy férfi jobban teszi, ha ilyenkor hallgat, és nem árulja el, hogy ezeket a kérdéseket illetően mennyire inkompetens. 

 

Zoltán Sándor: Fehéregyháza (doboz) – Tépelődés, 2015

Most, hogy magam elé idézem Zoé megváltozott arcát, úgy érzem, hogy mindaz, amit eddig leírtam róla, csak bevezető volt. Mert a lényeg az lenne, ha rátérjek végre arra is, hogy kik és mik voltak azok a gátló (vagy ösztönző...) körülmények, amik miatt Zoé kamaszkora kitolódott a 23. életévéig, mi több, sokáig még ezután is „gyerek maradt”, fantáziadús, kalandvágyó vadóc, aki még évekig nem érte utol érettségben és a higgadt megállapodottság vagy a kiegyensúlyozottság tekintetében az úgynevezett felnőtteket. De ehhez az áttekintéshez néhány adatot is ide kell, hogy írjak, mert nélkülük eltévednénk a sorjázó évek és a hurkot vető évtizedek rengetegében.

 

Perneczky Géza

• 
  
• 
  

---