Forrás linkje:
https://litera.hu/irodalom/publicisztika/perneczky-geza-bevezetes-zoe-eletebe-ii.html
Szöveg:
A talajból gyakran szarv- vagy tülökszerű idomok emelkednek fel, ezek néha olyan testesek, hogy tevék púpjára, vadméhek felbontatlan fészkére vagy termiták toronyszerű építményeire emlékeztetnek. Másutt bálványfigurák, madárijesztőnek is elmenő istenségek magasodnak a néző feje fölé... – Perneczky Géza írása Szilágyi Zoéról és műveiről. Második rész.
Azzal kezdeném, hogy Zoé életére a
legmaradandóbb hatással az édesapja volt, Balássy Zoltán Sándor, aki a
családjával 1977-ben, amikor Zoé még csak tizenegy éves volt, kiutazott
látogatóba az Egyesült Államokba, ahol felesége húga élt. De más rokonok
is laktak az Államokban, akiknek a segítségére építhetett, és így
valószínűnek látszott, hogy érdemes végérvényessé tenni a látogatásukat
és megpróbálkozniuk a letelepedéssel. Balássy maga is festőművész volt,
Bálint Endre magántanítványa, aki mesterétől elsősorban a
szürrealisztikus hangvételű kollázsok készítését tanulta el, és ezt a
fajta grafikai stílust művelte különböző formában egészen a haláláig –
utolsó, legsikeresebb korszakában dobozokba applikált
kollázskompozíciókat készített.
Az amerikai úttal azonban nem volt elégedett, mert sem a rokonokkal
nem sikerült harmonikus kapcsolatot kiépítenie, és még kevésbé talált
kedvező visszhangra a művészetével – úgy érezte, hogy Amerika nem eléggé
kulturált ország ehhez. Noha Zoé számára ez a néhány hónap fantasztikus
gazdagodást jelentett – először Clevelandban éltek, majd Colorado
Spring közelébe költöztek, a Sziklás-hegység tövébe – és Zoé szeretett
ott lenni, szívesen maradt volna akár örökre is az USA-ban – de
természetesen nem az ő érzelmei számítottak. Úgy döntött a család, hogy
visszatérnek Európába, mivel azonban disszidenseknek számítottak,
Magyarország már szóba sem jöhetett. Egy dániai közjáték után
Németországban a Ruhr-vidéken telepedtek le. Zoé Mühlheimben és Essenben
járt iskolába, bizonyítványokat is kapott róla, melyeket a család csak
akkor veszített el, amikor az apa úgy döntött, hogy átszöknek
Franciaországba, mert az érdekesebb. Ugyanis, hogy ne találjanak a
hatóságok személyi papírokat náluk, amiknek alapján esetleg
visszatoloncolhatnák őket Essenbe, mindent elégettek, és ekkor történt
az, hogy Zoé bizonyítványai is a tűzbe vesztek. A franciaországi
kísérlet természetesen nem sikerült. Balássy azonban nem adta fel, és
érdekes módon még azzal is megpróbálkozott, hogy visszalátogasson
Magyarországra. Megírta a magyar hatóságoknak, hogy bár ő disszidens, de
soha nem kért menedékjogot sehol sem, és ezért úgy érzi, hogy egy
konzuli útlevéllel meglátogathatná a rokonait Budapesten. „És láss
csodát, a rendszerváltás közeledtével megadták...” – írja erről a
fordulatról Zoé. És így folytatja: „1987-ben egy évre sértetlenül
Magyarországra jöhettünk, ahol én Pesten eljártam a Dési-Huber
rajzkörbe, kicsit kockológiázni meg anatómiázni, itt Benkő Viktor
tanított...” Majd 1988-ban, Zoé ekkor már 22 éves volt, visszatért az
egész család, ahogy illik, szépen, engedelmesen „Németbe”.
Néhány fontos dolog történt azonban eközben, amik egyre erősebbé
tették Balássy, az apa domináló szerepét. Az 1987-es budapesti
látogatásuk idején Balássy Zoltán Sándor hivatalosan is nevet
változtatott – elhagyta a Balássy vezetéknevet, és megmaradt a Zoltán
Sándornál – állítólag az öccse miatt tette ezt, akire haragudott, és
akivel nem akart közös nevet viselni. Zoé már nagykorú volt ekkor, és
nem lett volna kötelező a számára, hogy a névváltoztatásban is az apját
kövesse, de engedelmes maradt, és ekkor belőle is Zoltán Éva lett.
Ekkoriban merült fel először benne az, hogy talán jó lenne önállósítania
magát, de szinte teljesen hiányoztak hozzá a személyi papírjai, hiszen,
ahogy már tudjuk, még az iskolai bizonyítványai is elvesztek. És ezzel
még nem is volt vége a veszteségeknek. „1987-ben, amikor egy évre itthon
jártunk, megvoltak még a névváltoztatási papírjaink is, hogy
igazolhassuk magunkat, de aztán ezek is eltűntek...” – így Zoé a nekem
írt egyik levelében.
Beszámolt Zoé arról is, hogy édesanyja (születési nevén Bartos Éva
Ilona, egy eleven temperamentumú, kis termetű brünett) a későbbi években
másodszorra is megpróbálkozott azzal, hogy Amerikában telepedjen le, de
ekkor már a férje nélkül tette ezt. Texasba utazott, ahová az
eredetileg Clevelandban élő húga költözött át. Sokáig maradt a húgánál,
addig, amíg az meg nem betegedett, amíg a húga rákos nem lett. Ekkor
(2003-ban történt ez) mindkét asszony hazautazott Magyarországra. Eger
közelében egy kisebb helyen telepedtek meg. Zoé anyját, akin már
korábban is jelentkeztek skizofrén tünetek, de sikerült mindig rendbe
jönnie valamennyire, nem sokkal ezután beszállították a pszichiátriára,
mert úgy tűnt, hogy a betegsége véglegesen rossz fordulatot vett. Sokáig
élt még egy zárt intézetben, és egyre kevésbé vett tudomást a többiek
életéről – csak 2016-ban halt meg.
És mi történt közben Zoé apjával? Még sokkal korábban, 1989-ben –
és még mindig a Ruhr-vidéken élve, de ekkor már Zoltán Sándor néven – az
apa megpróbálta újra összetrombitálni a családját, és előkészületeket
tett arra, hogy hozzátartozóival együtt Izlandban telepedjen le. Nincs
adatom róla, hogy miért és hogyan képzelte ezt el, de tény, hogy ez volt
az az utolsó csepp a pohárban, amit már a különben türelmes és
családját imádó Zoé sem viselt el. Idemásolom azt, amit a szakításról
írt: „egyszer, amikor anyukámmal sétáltam az utcán, nem voltam hajlandó
hazamenni többé, hanem felszálltam a Magyarországra induló vonatra.
Anyukám ekkor velem jött, nem akart tágítani mellőlem. Budapesten ő a
nagyimnál maradt, aki a Pilvax-házban lakott, én meg elmentem
csavarogni, bulizni, zülleni (...) Habzsoltam mindent, amit addig nem
engedtek meg nekem, ittam, fiúztam, szexeltem, koncertekre jártam,
együttesekben táncoltam, meg énekeltem, fotóztattam magam (...) Narkó is
volt, de soha kemény drog. A legkeményebb az LSD volt.” Van egy-két
fotó Zoéról ezekből az évekből, amikre a Fekete Lyukban készült
különböző felvételeket tallózva találtam rá, és ezeken mindig egy igen
csinos, feltűnően karcsú alkatú, kifejezetten szép és dekoratív
megjelenésű lánnyal találkozunk, aki persze huncut is, teli van
aktivitással, és aki sok mindent megengedhet magának, válogathat a
partnereiben. Eléggé különbözik attól az Urbán Tamás-féle felvételtől
is, amelyen Zoé egy álomittasan derengő lényként jelenik meg (lehet,
hogy nem a Pillangó, hanem ő volt az, akit Urbán beállított – mégpedig
ilyennek). Az életformaváltás radikális lehetett, és én úgy fogalmaznám
meg a lényegét, hogy Zoé arra az álláspontra jutott, hogy itt az ideje,
hogy végre saját otthont keressen. Hol? Hát először is talán abban az
országban, ahol született, és amelynek a nyelve is az anyanyelve volt.
Igaz, hogy a magyar állampolgárságáról sem voltak papírjai már, de még
mindig magyarként tartották őt nyilván a saját hazájában. Vagyis hát
nagy baj nem lehetett belőle.
Először Szentendrén kötött ki, mert két évvel korábban, amikor a
család egy évre Pestre látogatott, Szentendréről meséltek neki sokat az
ismerősei, úgy tudta, hogy ott élnek és dolgoznak a magyar modernek.
„Akkor még nem voltak tetoválásaim és arcékszereim... – írja Zoé. – Így,
amikor elszöktem a szülői szigor elől, 1989-ben hozzájuk vitt az utam.
Ott aztán a Waszlavik Gazember zenésznél laktam, ő vitt le a Fekete
Lyukba is először. Szentendrén találkoztam Jimmel is, akivel (két évvel
később) kifestettük aztán a Lyukat.”
A kutyaidomár, 2017 – A zöld madár, 2017
És az édesapja? Amikor Zoé az édesanyjával lelépett, az olyan
váratlanul történt, hogy „apum csak később tudta meg, hová lettünk, egy
ismerős segítségével üzentem meg ezt neki (...) Apukám ekkor jött
utánunk a Ruhr-vidékről...” Ez a magyarországi út – így hozta aztán a
sors –meghatározóvá vált az egykori Balássy, most már azonban csak
Zoltán Sándor nevet viselő férfi számára, mert ezután már csaknem
mindvégig „Magyarban” maradt. Tehetséges és a kapcsolatait ügyesen
szervező művész volt, a dobozait több helyen is kiállították, gyűjtők és
múzeumok vásároltak tőle. Így nem volt nehéz elérnie, hogy mint
„Nyugaton is elismert” alkotó, itthon is a művészettel foglalkozó
intézmények és vállalkozók segítségét vegye igénybe. Először a tapolcai
medencében lévő Diszelben kapott otthont, ahol akkor már
szerveződőfélben volt a kilencvenes évek második felében végleges formát
öltő Első Magyar Látványtár, melynek megalkotója, Vörösváry Ákos
kiközvetítette őt aztán Győrbe is, ahol akkoriban egy másik jeles
műgyűjtő, Kolozsváry Ernő volt a polgármester. Itt hosszú ideig maradt,
egy élettársat is verbuvált magának a súlyosan beteg felesége helyett,
akiből jeles szobrászművészt gyúrt, de aztán kikerülhetetlennek tűnt,
hogy az évek múltával innen is továbbköltözzön. Amikor sorra elapadtak a
művészi munkával kapcsolatos megélhetési források, elfogadta egy
Ausztriában élő mecénás hölgy meghívását – de amikor odaérkezett,
kiderült, hogy ez az asszony bolond, hiszen semmire sem emlékezett,
hanem csak a babáival játszott. Egy reménytelen eset.
Ez volt az első alkalom, hogy Zoltán Sándor rosszul kalkulált,
eltévesztette a lépést, és lám, azonnal kirántották a lába alól a
szőnyeget. Nem is tért többé magához, mert már nem volt annyira fiatal –
olyanná vált, mint a megzavart darazsak, akik egy lezárt dobozban
zúgva, felkavarva döngenek –, igen, számára ettől kezdve olyanná vált a
világ, mintha a környezete is egyike lenne azoknak a dobozszerű
kalitkáknak, amiknek a legyártásából addig fönntartotta magát. Zoé
próbált keresni a számára a laptopján valamilyen szociális kiutat, talán
egy másik mecénást? Talált is aztán egyet, de az az Alpokban élt, egy
síelőknek kiépült otthonban, ahol elég türelmes volt a tulaj az
ilyesmihez – itt Zoltán Sándor akár haláláig maradhatott volna. De nem
tetszett neki ez a félszeg megoldás sem. Fölösleges, hogy találgassuk,
hogy végül is hová zuhant le. Néhány újabb forduló után az élettársával
együtt Veszprémben landoltak, egy albérletben, Zoé közelében, aki végül
rábeszélte az apját, hogy mondja fel ezt a bérleményt, mert hajlandó rá,
hogy a kis kerti házába fogadja be őt. Az apja ekkor már rákos volt, de
végül is nem abba halt bele. Fájt a dereka, így hát háromszoros porció
tablettát vett be, ráadásnak pedig még valami másik orvosságot is.
Gyomorvérzést kapott, amire már nem volt gyógyszere. Zoé másnap holtan
talált rá – és eltemette az apját.
Ideje, hogy most pihenőt tartsak, és megpróbáljam összefoglalni,
hogy mit köszönhetett Zoé az édesapjának. A kép nagyon ellentmondásos.
Biztos az, hogy mindazt, ami nagyvonalakban az élete értelmét
jelentette, Zoé az apjától kapta. Ez a korlátokat nem ismerő fantaszta
(mondhatnánk, kalandor) volt az, aki Zoét már gyerekkorától kezdve
művésznek nevelte, de aki soha nem figyelt arra, hogy a gyerek korán
jelentkező tehetségét tényleg észrevegye, támogassa és elismerje. Hogy a
saját ambícióinak a szolgálata mellett helyet adjon annak is, hogy Zoé
is lélegzethez jusson és, hogy valamiképpen érvényesülhessen.
Narrációk tömegével pótolta az igazi segítséget, és ezek közé
tartoztak azok maximák is, amelyek később Zoét úgyszólván szociális
esetté nyomorították. Mert az iskolákat, a papírokat és általában is a
társadalmi vonatkozású dolgokat és kötelezettségeket ez a nagy svunggal
nyilatkozó férfi fölösleges, sőt káros dolgoknak ítélte – egy igazi
tehetségnek nincs szüksége bizonyítványokra, de arra sem, hogy
valamilyen munkát végezzen! Ő maga persze nagyon ügyesen és tehetségesen
manipulálta a hivatalokat és a művészeti intézményeket, miközben
annyira önző maradt, hogy a lányát már nem engedte a közelükbe. Zoé
beszámolt nekem egy jellemző esetről, ami azzal kezdődött, hogy Zoé már
tizenéves korában megpróbált kapcsolatokat találni a német művészeti
élet jelesebb képviselőivel, és vakmerő bátorsággal leveleket küldött a
rangosabb galériáknak és múzeumi embereknek, köztük Zdenek Felixnek is,
aki a nyolcvanas években Münchenben, majd Hamburgban volt a nagy
művészeti intézmények vezetője. Zoé így írta aztán le, hogy mi történt:
„(Felix) felfigyelt egy levelemre, amit több galériának is szétküldtem,
és eljött hozzánk. Különösen az én munkáim tetszettek neki. Menedzselt
volna minket, de ezt a szüleim sajna elrontották. Ugyanis adott pénzt
nekem, meg apumnak, hogy fessünk, és azt ígérte, csinál majd nekünk
kiállítást is Kölnben. Elvitt minket egy tárlatra is, ahol az új
expresszionisták képei voltak, például az ENDART csoport, meg Salomé,
Dokupil.... tudod, a szokásos brancs! (De…) apum a pénzből az egész
családdal Franciába utazott, ott NEM jött össze neki, akkor Ausztriába
mentünk, és... és... és... Nem taglalom, a lényeg, hogy Felix pénzének
annyi lett. Hiába, hogy én nem helyeseltem, nem én számítottam (…) Így
aztán ugrott a németországi Felix-féle menedzsment! Később ugyan apum
írt neki, de hát gondolhatod, hogy már szóba sem állt velünk! Sajna,
apum nagyon makacs, önfejű, és öntörvényű ember volt, amellett, hogy
közben nagyszerű fazon is.”
Több ilyen esetről is beszámolt Zoé nekem, de elég belőlük
illusztrációnak ez az egy – és hadd iktassam be ide még egy
megjegyzésemet. Lehet, hogy Zoé máig sem tudja, hogy Zdenek Felix
kelet-európai származású volt, cseh emigráns, aki Prágában végzett, és
promotált művészettörténészként került aztán Nyugat-Németországba, ahol
az egyik legfontosabb szakember lett. Azért írom ide ezt, mert különben
elég hihetetlenül hangzik a történet, amiről Zoé beszámol. Hiszen nem
volt divatban, hogy ilyen magas rangú tekintélyek egy tinédzser
levelének engedve családlátogatást tegyenek, vagy pláne, hogy mélyebbre
nyúljanak a zsebükbe – az ilyesmi csak akkor fordulhatott elő, ha volt
valami különös érzelmi alapja is annak, hogy kivételt tegyenek.
Hozzátenném még, hogy Zdenek Felix nem volt az egyetlen a nyugatnémet
múzeumi emberek között, aki szinte érthetetlenül rendesen viselkedett.
Dieter Honisch, az esseni múzeum egyik vezetője, később a berlini
Nationalgalerie igazgatója is mindig tárt karokkal fogadta a
kelet-európai művészeket, és a magyarok közül például az Iparterv
csoport tagjai köszönhettek különösen sokat neki – erről nekem, aki
mintegy a titkára voltam a honfitársaimnak ott a német környezetben,
személyesen is sok emlékem van. Honisch sziléziai németnek született,
onnan, Lengyelországból települt vissza a családja a második világháború
után Németországba, de ő maga a lelkének és a lelkiismeretének egy
részével örökre ott maradt „Sléziában”, vagyis volt a testében egy seb,
ami soha nem gyógyulhatott be.
De vissza Zoé viszontagságaihoz! Úgy gondolom, hogy Zoé dacos
lázadásának tulajdonképpen az apja volt az oka, a kiindulópontja, a
meghatározó gyökere, de lehetetlen lenne Zoéval erről társalogni, mert
elhinné, bele is egyezne, de a végén mindig azzal zárná a beszélgetést,
hogy az „apum” milyen nagyszerű fazon volt. Lehet, hogy a különösen sok
megpróbáltatáson átesett és nagyon vadnak megedződött emberekben különös
tehetség alakul ki az irányba is, hogy megbocsássanak. Mert az
átlagosnál is nagyobb szükségük van szeretetre.
Ketrecéből kitörő fűrészállat, 2015 – A múmia álma, 2014
Zoé soha nem vett át közvetlenül semmit az apja művészetéből, nincs
egyetlen olyan munkája sem, amelyen az a fajta kollázsművészet hagyott
volna nyomokat, amit az apja Bálint Endrétől tanult el, és ami
végeredményképpen a szentendrei iskola kezdeteihez, például Vajda Lajos
nagyon mélyre hatoló intellektuális zsenijéhez lenne köthető. Inkább
ennek a fajta grafikai mesterségnek a háttere és az érzelmi alaptónusa, a
kalandokba bocsátkozó komponálásmód ismerszik föl a festményein. Mert
ott, ahol nem támad, hanem megpihen, ahol a vad mozdulatokat és a földre
csorgó vércseppeket a természet képei veszik át, és a rockzene ritmusát
is az éjszakai homályban mozduló hangaszálak suhogása váltja fel, ott
Zoé képein is szürrealista holdfény világít. A
fekete sárból – mint sírkamrából – fehérre meszelt házikók emelkednek
fel, egy farkas áll némán és mozdulatlan, s úgy néz a hegyoromról a
falucskára, és megszólal a keresztény mitológia templomi
sípládája is. Látjuk, amint az öngyilkos punk testvérek teste felvétetik
a mennyekbe, megtaláljuk a kompozíción az elsült stukker körvonalait,
vagy a keresztgerendán átdobott kötelet, és azt, ahogy a magasból
LSD-pirulák esőznek. Egy kereszt vet gátat a műtermet körülölelő árvíz
habjainak, és újra és újra Lackó, az elhunyt férj kísértete siet a bajba
jutott punk leányzó segítségére. Zoé nem kíméli a nézőket, de amit
papírra vet, az mégis inkább csak szürrealista poézis. Nincs sok köze a
berlini S-Bahn magasvasút pályatestéhez vagy a Ruhr-vidék kemény és
köhögtető szénhegyeihez. Atavisztikus szálak kötik őt a Duna-medencéhez,
az ottani harangok kongásához és a Duna sodrásával szemben magukat
feltornázó szerb hajócskák emlékéhez vagy a part oldalán világító
színharmóniához, az érett gabona sajátosan sárga színéhez (Az Alpoktól
északra ez a szín ismeretlen...) Nem tud róla, csak csinálja. A képeinek egy része lehajol onnan a punk mennybolt magasságából a provinciák fészekmeleg részleteihez.
Tudjuk, voltak írók és művészek, akik ifjúkoruk legmozgalmasabb
éveiről „iskoláim, egyetemeim” címmel számoltak be, és ezt követve
nevezném az 1989-től kezdődő két-három évet, amikor Zoé habzsolta a
kalandokat és a veszélyes kanyarokat vető élményeket az ő nagyon
speciális iskoláinak. Láttuk már, hogy ez a korszaka egy fürdőkáddal
kezdődött el. De azzal folytatódott, hogy ez a kád felrobbant, és ami
utána következett, arról a legjobb fotós sem volt képes már, hogy
riportképeket készítsen. Itt most, ennek a habzsolás-korszaknak az
éreztetésére iktatok be ide, Zoé leveleiből idézve egy hosszabb
részletet:
„Azután, hogy a Pillangótól eljöttem (...) édesapámékhoz mentem
Diszelbe. Egy kis ideig nyugisan éltem és alkottam – a szüleim ekkor NEM
fogtak vissza már, mehettem, ahova kedvem tartotta. Ott, Diszelben
ismertem meg egy skizofrén festőt, O. P. Gábort, vele éltem kis ideig. A
vele való kalandokról KÜLÖN KÖNYVET írhatnék. Begyalogoltuk
Magyarországot, például éjjel bemásztunk egy disznóhizlaldába, vagy
betörtünk egy irodába melegedni. Reggel, amikor az ott dolgozók ránk
találtak, elbűvöltük őket a dumánkkal, annyira, hogy megreggeliztettek.
Olyan is volt, hogy lefeküdtünk egy mezőn aludni, majd arra ébredtünk
éjjel, hogy a fejünk mellett robog el a vonat, mert a síneket nem láttuk
a sötétben. Vagy pedig vigyáztunk egy házra Szentendrén, ami még nem
volt bepucolva, de mi aztán kigraffitiztük, és ezért a tulaj jó, hogy
nem csapott agyon minket. Aztán a saját házát gyújtotta fel ez az őrült
festő párom, Miskolcon történt, ahova szintén elmentünk. Utána
beköltöztünk egy csajhoz lakótársnak, aki az alternativ ÁPOLÓK zenekar
tagjaival lakott együtt (az énekesük máig jó barátom!!!) (...)
Ezután történt az, hogy összejöttem egy PUNK sráccal, a „Csucsuval“
(N. Attilával), aki egy punk csoporttal volt együtt, akik az utcasarkon
éltek, majd pedig Budapest egyetlen foglalt házában, a NAP utcában, a
VIII. kerületben laktak. Odaköltöztem én is. És aztán vele, Csucsuval, a
piros hajú bonyhádi punk sráccal mentünk ki Berlinbe is (...) ahol –
már a fal leomlása után – átköltöztünk az egykori Kelet-Berlint
szegélyező lakókocsi-táborba, ami a két fal között, a „senkiföldjén”
toborzódott össze. Jogilag még bizonytalan rész, sem a keleti, sem a
nyugati zsaruk nem jöhettek be a területre… Itt egy srác 10 márkáért
eladott nekünk egy melósok által használt kétkerekű lakókocsit, azt
szuperül berendeztük, és abban éltünk. Reggelente átsétáltunk ingyen
reggelizni, napközben szipuztunk (igen, akkor még ittam, s éltem a
„szerekkel”, bár kemény drogokkal SOHA!), és saját képeslapokat
rajzoltam a drogos látomásaimról (pl. 100 lábú német juhászkutyát, vagy
ahogy egy öregasszony egy másik öregasszonyt tol a babakocsiban, meg
ilyeneket). Ezeket 10 márkáért adtam el a turistáknak. Később Csucsuval
lefoglaltuk a senkiföldjén álló egyik lőtornyot. A tetején napoztunk, a
középső szinten meg aludtunk, és ez a szint volt a „műterem” is. Onnét
azért kellett távoznunk, mert a török nácik, a Szürke Farkasok zaklattak
minket, valamiért kellett nekik a torony. (...)
Berlinből átruccantunk Les Arc-ba, ami egy aprócska középkori
város, nincs rajta a térképen sem, ott egy művészhez mentünk, aki
ismerte apum nevét, úgy különben pedig milliárdos volt. Tarajos
punkokként csöppentünk be a felső tízezerbe, a bulijaikba. Fügét ettünk a
kerti fákról vagy olajbogyót a villa műkincsei közt bóklászva, amíg a
háziak elmentek, mert otthagytak az otthonukban minket. Az
úszómedencében szórakoztunk. Innét mentünk tovább Saint-Tropezbe, ahol
körülbelül két hétig a tengerparton laktunk, onnét aztán Párizsba, ahol
lépcsőházakban aludtunk, és az utcán árultuk a képesalapjaimat. Egy
fiatal pár egyszer behívott az otthonukba, megvendégeltek minket, aztán
simán otthagytak arra az időre, míg dolgozni mentek.... Aztán valahogy
elkeveredtünk Amszterdamba is, ahol egy üres házban aludtunk, a betonon a
hidegben. Fel is fáztam, és sokáig fájdalmasan véreset pisiltem. Orvos
persze NEM volt, mert hát illegálisan voltunk ott. Később egy
zughotelben laktunk, ahol segíteni kellett a házimunkában. De a
tulajdonosnő nagyon kihasznált minket, és ezért eljöttünk onnét is.
Vissza Németbe, ahol egy ismerős révén egy drogosoknak létesített
rehabilitációs intézetben kaptunk szállást, azok pénzt is adtak kajára.
Innét aztán Magyarországra jöttünk vissza, Csucsu, a punk srác
ekkor szakított velem, én meg elmentem Dunakeszibe Jimhez, akinek
összejöttem az öccsével, ő már régebben is tetszett nekem. Odaköltöztem
hozzájuk, ott aztán CSAK buli volt, meg alkotás, meg éjszakázás, és
szipuzás, meg pia – ekkor festettük ki a Jimmel a Fekete Lyuk falait is,
ahova esténként el-eljártunk, és ahol a tulaj felkért minket erre. Ez
már 1991-ben történt. Aztán szakítottam a Jim öccsével is, és a
nagyimhoz mentem Budapestre, a Pilvax-házba – aztán amikor ott egyszer
kimentem az utcára, hogy találkozzak a volt pasimmal, a Csucsuval, aki
az új csajával a Madách téren lakott, akkor a Dohány utca sarkán lévő
nagy önkiszolgáló étterembe betérve ISMERKEDTEM MEG A KÉSŐBBI FÉRJEMMEL,
SZILÁGYI LACKÓVAL! Már 1992 elején volt ez.
Mindezek a dolgok nagyon SŰRŰN történtek velem, igazándiból nem is
nagyon tudom, hogy kivel meddig éltem együtt, józan sem voltam
akkoriban. Összefolyik egyetlen nagy bulis korszakká az egész, és
gondolkodnom kellett azon is, hol jártam előbb, Hollandiában vagy a
franciáknál. Hát ennyi…, DIÓHÉJBAN...“
Szilágyi László: Arc, (dátum nélkül) – Szilágyi László az ütőhangszereivel, 1990-es évek
A berlini kaland a kettéosztott várost szétválasztó senkiföldjén,
amit Zoé föntebb említett, különös helyet foglalhat el az emlékeiben,
mert hogy le is írta, annak ritkaságértéke lehet. Ugyanis nem láttam
róla itt, Németországban élve dokumentációs anyagot soha semmilyen
formában – talán érthető is, hogy miért nem. Ez a „határsáv” terület,
végig a már ledöntött falak mentén ott Berlin közepében, egészen addig,
amíg a szovjet csapatok véglegesen ki nem vonultak az NDK-ból, mind a
keleti, mind pedig a nyugati hatóságok számára tabu volt, tilos övezet.
Nem küldhettek oda újságírókat, riportereket vagy kamerateameket – és
persze rendőröket sem. Miközben ez a senkiföldje sem maradt lakatlan,
mert csakhamar betört oda éppen a „senkik” hada, a hívatlanok serege, és
egy idő után éleslövészek nélkül is veszélyessé vált a tájék, és talán
már csak ezért sem maradt róla sem hivatalos képanyag, sem pedig
magánkézből származó, de azért publikálásra alkalmas dokumentáció –
hiszen még az sem kizárt, hogy ezek közzététele még ma is tilalmakba
ütközne.
De lépjünk tovább. Fontos fordulat, hogy Zoé – ahogy erre ő is
kitért föntebb – 1992 elején megismerkedett Szilágyi Lászlóval, egy
tehetséges és neves expresszionista festőművésszel, aki – megemlítem ezt
is, noha nem fontos különben – véletlenül egyidős volt Zoéval. „Lackó”,
ahogy őt a barátai hívták, az akkoriban divatos „új vadakhoz” tartozva e
táboron belül is az egyik legszélsőségesebb, már majdnem teljesen
absztrakt irányzatot művelte. Ha a műveivel ismerkedünk, azt látjuk,
hogy csak a korai festményein derengenek át figurális részletek, később
ezeket teljesen felissza az improvizatív ecsetvonások örvénylése.
Ha a kiadványok lapjain vagy az interneten találkozom a műveivel,
akkor azonnal a korai Jackson Pollock jut az eszembe, az a Pollock, aki
még nem csorgatta a festéket, hanem az ecsetjeit használta vad
eksztázisban. Szilágyi azonban nem csak festőként, a készülő képei előtt
volt lázas aktivitásban, hanem különben is szélsőséges kedélyű ember
lehetett, aki éjjel-nappal, mint egy indulásra kész mozdony, a maximumra
volt felfűtve. Olyan embernek ismerték, aki keresi az alkalmat, hogy
polgártársait pukkassza, a kicsinyességüket és az anyagiasságukat
ostorozza. Egy idő után a haját vörösre festette és bezselézte – mint a
punkoknak, neki is taraja lett, ami aztán lelapult és elmázolódott, mert
tulajdonképpen nem sokat törődött a külsejével. A környezete tisztelte,
de csak kevesen voltak, akik türelmesen tűrték ezt, és még gyérebb volt
azoknak a száma, akik szeretni is tudták érte. De Zoé számára éppen
ezek az erények tűntek nagyon vonzóknak. Mikor megismerkedtek, azonnal
úgy érezték mindketten, hogy minden szempontból nagyon összeillenek, és
két hónap múlva már össze is házasodtak. Ami természetesen komoly
korszakváltást jelentett Zoé életében – mindjárt technikai szinten is,
hiszen azóta vannak Zoénak újra papírjai. Mert ettől a perctől kezdve
Zoét már Szilágyi Zoltán Éva néven tartotta nyilván a hivatal, és
elkezdődött számára az a korszak is, hogy ahol lakott, oda
bejelentkezett, mi több, egy idő után bankszámlát is nyitott. És
felhagyott azzal, hogy állandóan úton legyen. Szilágyi akkoriban
Budafokon lakott, a 47-es villamos végállomása közelében, Zoé is
odaköltözött (meg is festette a villamost), és ezt az otthonukat csak
egy év múlva adták fel, hogy leköltözzenek Veszprémbe, ahol Lackó szülei
is laktak. A pár a patinás dunántúli város legprominensebb művészpárja
lett egy időre, közös kiállításokat is rendezhettek ott helyben, de
Pesten is.
Még néhány adat: Lackó elvégezte a képzőművészeti főiskolát,
Később, ha tallózunk az interneten, ott olyan sorokat találunk, amik
arra vallanak, hogy barátja és osztálytársa, Szűcs Attila beszélt róla a
legtöbb szeretettel, és Sváby Lajos, az intézmény akkori rektora
nyilatkozott Lackóról a legtöbb szakmai érvet is használva, igazi
megbecsüléssel. Tanárai közül – az ecsetkezelsését látva – talán Kokas
Ignáctól tanulta a legtöbbet. Derkovits-ösztöndíjat kapott, és hamarosan
különböző egyéb díjakat is nyert, például Szent István-díjat, vagy
elnyerte a nemzetközi David Bowie-pályázat magyarországi első
helyezettjének kijáró címet (Párizsban a végső futamban a második lett).
Megkapta Veszprém város nívódíját is, halála után pedig egy
utcagalériát neveztek ott el róla. Akik ismerték, azok mindig kitérnek
rá, hogy nagyon művelt volt, és nem csak lexikális értelemben.
Gyerekkorától kezve profi szinten foglalkozott zenével, dobolt,
szakképzett ütőhangszeres muzsikussá vált. Szerette és ismerte a jó
irodalmat, Pilinszky verseit például Pilinszky hangján (!) mondta fel.
Szívesen foglalkozott szociális problémákkal és filozófiai kérdésekkel
is. Az elképzelései nem lettek volna soha bántóak vagy érdesek, inkább
az volt a szokatlan, ahogy hangsúlyt adott a nézeteinek. Már főiskolás
korában is úgy érezték a tanárai és az évfolyamtársai, hogy valami
nincsen rendben a Lackóval, az volt a benyomásuk, mintha a mindenen
átgázoló tehetségének veszélyeket sejtető árnyoldalai is lennének.
Később nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, ami erőnek vagy provokációnak
tűnt nála, csak egy skizofréniába hanyatló ember érzékenységének és
kiszolgáltatottságának volt a következménye – Lackó szorongott, menekült
a bajoktól, falakat épített maga köré, és kétségbeesetten védekezett.
Kiírtam néhány mondatát, amikre az interneten leltem: „Én azt
mondom, ha van előttem egy kiló gipsz, azzal is lehet festeni, meg van 2
cm barna festék a tubusban, azt is fel tudom tenni a vászonra – lehet,
hogy egy hét múlva átfestem –, de ez is egy kísérlet. És a kísérlet néha
reálisabb, mint az adott világ, amiben egyre nehezebb kiigazodnunk,
megkeresni önmagunkat...“ Vagy ugyanennek az interjúnak egy másik
részletében: „Én azt akarom eldönteni a kép előtt, amikor ott táncolok
vagy festek, hogy én vagyok-e benne a képben, vagy a kép van-e bennem. A
kettő között lebegek egy szellemi térben. Ott, és akkor repül el az
ecset a kezemben (...) Egy vásznat néha többször is átfestek. Nem
találok örök értéket a képekben, pedig lehet, hogy van...“ (Jokesz Antal
jegyzete egy rádióinterjú alapján:
makkur.blog.hu/2010/02/02/szilagyi_lacko_3_eve_halott).
Zoé tíz évig élt Lackóval. A kezdeti eufóriát és szociális
biztonságot persze lassacskán egyre több probléma váltotta fel, és hiába
szerették, egyre többet marták is egymást. Akit arra ítélt a sors, hogy
egy skizofrén bántalmakban szenvedő hozzátartozója legyen, az tudja,
hogy ez a betegség kiégeti, üszkössé pörköli a legangyalibb türelmet, és
kifárasztja, maga alá temeti a legszebb érzelmeket is – van egy pont,
amelyet elérve fel kell adni a kapcsolatot. Talán nem teljesen, de
legalábbis a szoros együttlét tekintetében. Zoé 2002-ben költözött el
Lackótól. Az édesanyja és a húga akkor még Texasban éltek, onnan, a
nagynénjétől érkezett valamennyi pénz, hogy megvehesse azt a kertes
házat a város határában, ahol máig is él, és ahol egy festőtársával,
Brush Ramonesszel osztja meg az otthonát. Lackó pedig még hét évig
küzdött a démonjaival, egyre jobban botladozva, a környezetét is egyre
megoldhatatlanabb feladatok elé állítva. „Elképesztően magányos küzdelem
volt ez, különösen az utolsó négy-öt év. Ez az időszak alapozta meg a
legendáját, ekkor lett Veszprém sötét angyala“ (Vörös Róbert), és egy
másik tanú szerint: „Csodával határos módon 41 évet élt.” (Sváby Lajos. Minkét idézet innen). És hát végül is feladta. Otthonában akasztotta fel magát 2007-ben.
Zoé addigra már nagyon függővé vált Lackótól, és az is maradt a
halála után is. Ha nem éppen az apja jut az eszébe, akkor máig is az
elhunyt férje, Lackó jelenti az ő számára a világ közepét, Lackó a
kályha, ahonnan elindul. De Zoé képeire Lackónak ennek ellenére sem volt
sok hatása – legfeljebb csak olyan formában, hogy az élő vagy a halott
Szilágyi László szerepel a legtöbbet a képeken. Meg esetleg a
tekintetben, hogy Lackó ruházkodása, ez a kvázi-punk szerelés, meg a
sajátos frizurája megerősítette Zoét abban, hogy kitartson a punk
külsőségek mellett – hogy néha szinte el is túlozza őket. Mert különben
az ezredforduló után már elhalványult ez a vezércsillag, a punk
kollektívák tagjai szétszéledtek, „demokratizálódtak” az ott dívó
külsőségek is. Itt Kölnben, ahol élek, bizonyos szolid adagolásban tök
normális polgárok is átvettek sokat belőle. Irodai alkalmazottakat látni
akár két-három arcékszerrel is díszítve, autóbuszvezetőket és
taxisofőröket meg postai kikézbesítőket, akik a szájukban is fülbevalót
(nyelvre valót) viselnek, mi több, nem egyszer középosztálybeli dámákról
derülhet ki hasonló, ha beszélni kezdenek, és ha kitódulnak a
gimnazisták az iskola kapuján, vagy beülünk egy bisztróba, és elég nagy a
meleg ahhoz, hogy mindenki rövid ujjú inget és hasonlóan rövid zoknit
viseljen, tanulmányozhatom, hogy nemre és életkorra való tekintet nélkül
milyen sokan tetováltatják – néha egész fantasztikus módon – a
testüket. És ha megszólítanék közülük valakit, hogy megkérdezzem, milyen
érzés neki ez, biztos, hogy én lennék az, akit bolondnak néznének.
Lackó soha nem volt igazi punk úgy különben, inkább csak
szimpatizáns, de képei az élete vége felé mégis egyre közelebb kerültek a
graffitikhez is – legalábbis műfaji tekintetben, mert megszűntek
számára a zárt kompozíciók, a határok, a művészi munkát keretek közé
fogó fegyelem. Ahogy a betegsége kiszorította belőle az egészséges
légzés ritmusát, úgy, abban a mértékben lett úrrá rajta a szorongató
pánik is, és ennek engedve a reflexei és a képmotívumai is egyre
ellenőrizetlenebbül áradtak szét a környezetében. Először csak a szoba
szabadon maradt falrészletei teltek meg e küzdelem nyomaival, majd a
bútorok is, aztán a külső falak felülete, a vaskapu, vagy ahol lakott, a
szomszéd házak oldala, és a szemközti telek kerítése. Ezeknek a
szuggesztív jeleknek a sűrű tömege erőteljesebben és maradandóbb
hatással hathat a nézőre, mint a lendületes ritmusban falra spriccelt
igazi graffitik. Amikor fotókon láttam őket, rám olyan benyomást tettek,
mintha felnagyított és vadul kiszínezett elektrokardiogramokat látnék,
egy több évig tartó haláltusa mindent elborító nyomait. Honnan ismerem
őket? Veszprémben, Lackónak a Miklós utcai lakását egy Kovács Endre nevű
művész kívül-belül lefényképezte, hogy a képekből egy fotóesszét
készíthessen, és az abban fel nem használt anyagot, mintegy az esszé
maradékát valaki évekkel később aztán kitette a Veszprém-kukac című blogra is, így találkoztam e felvételekkel.
Lackó halála idején Zoé már túl volt a börtönélményen, már meg volt
a laptopja is. Az apja akkor még biztosan állt a lábán, elég jól ment
neki ott még Győrben, sőt, akkor még azt is megtehette, hogy néha képet
is vásároljon a lányától. És bármennyire is megviselte Zoét Lackó
halála, egy idő után ezt a tragikus veszteséget is kiheverte. Egy olyan
időszak kezdődött el a számára, amelyben észrevehetően megváltozott és
továbbfejlődött a művészete. Egyre kevésbé nyúlt már narratív témákhoz,
nem tűntek el, de ritkábbak lettek az önéletrajzi motívumok a képeken,
és egyre bátrabban festett szabadon fantáziált jeleneteket és lényeket.
Tulajdonképpen csak az ez idő tájt festett munkái alapján terjedt el
bizonyos körökben a hír róla, hogy ő a „leghitelesebb punk festő
Magyarországon”. Ugyan még mindig nagyon távol állt a graffitik
világától, és továbbra is szorosan eggyé olvadt a táblaképfestészettel,
de fokozódott képeinek a szürrealista töltése, egyre jobban dominálták a
jeleneteket az abszurd vagy a néző türelmét próbára tevő meglepő
elemek. Teremtményei nem hasonlítottak most már semmilyen korábbi
alkotásra – egy egyéni mitológia alakjaiként szerepeltek.
Darazsak ura, 2010 – Kondor Béla: A késes ember, 1959
Úgy érzem, hogy a Darazsak ura című képe, amit 2010-ben
festett, az egyik legkorábbi ilyen irányú remekműve. Amikor véletlenül
rátaláltam e munkára valahol a Zoé által az internetre feltett
képkínálatokat böngészve, azonnal egy nagyon távoli analógia jutott az
eszembe, a Műtücsök felbocsátása, Kondor Béla ikonja 1958-ból
(ennek egy hat évvel később festett változata volt a népszerűvé vált és
sokat reprodukált Darázskirály is). A műtücsök Kondor
festményén tulajdonképpen csak egy röppentyű, egy olyan
helikoptermodell, ami majdnem, hogy rovar, és akár szúnyog vagy
szitakötő is lehetne, a jelenet pedig célzás a csak hónapokkal korábban
felbocsátott első szovjet szputnyikra. A kis alakú, de arany hátterű
képpel annak idején Kondor Béla első önálló kiállításán találkozhattunk,
amit 1960-ban rendeztek a szerény méretű Fényes Adolf Teremben. A Műtücsök mellett ott volt először kiállítva a Késes ember is, ami valamivel később született, az 1959-es dátumot viselte. Én ezt az utóbbi festményt, a Késes embert tenném oda a Darazsak ura
mellé a legszívesebben, noha nincsenek repülő rovarok vagy talányos
szerkezetek rajta, de radikalizmusuk tekintetében mégis nagyon hasonló
hatású e két alkotás. Mert hiába, hogy fél évszázadnyi távolság
választja el egymástól a két képet, közösek abban, hogy a megszületésük
pillanatában még annyira újak és szokatlanok voltak, hogy felsértették a
retinát, a kialakult vizuális kánonba még nem fértek bele. Hadd mondjam
el a Késes emberről még azt is, hogy akkoriban jelent meg
magyarul Heinrich Böllnek az a novelláskötete, amelyben az egyik rövid
történet annak a harcterekről hazatért férfinak az esetét meséli el, aki
a szülei kihalttá vált lakásában rátalál a családi evőeszközkészletre,
és mivel nem talál más munkát magának, elmegy a varietébe, és a késeivel
zsonglőrködő mutatványos lesz. Például úgy dobja fel a kését a magasba,
hogy az onnan lezuhanva és pörögve éppen a koponyáját célozza meg – a
zsonglőr azonban az utolsó pillanatban egy fatuskót emel a fejére.
Kondor vélhetőleg ezt a novellát olvasva adta a festményének a Böllnél
is szereplő címet: Késes ember. És hadd jegyezzem meg, hogy Zoé darazsas képének is van egy hasonló irodalmi előzménye, a Legyek ura, William Golding regénye.
Egymás után születtek meg ezután Zoénak azok a képei, amelyeken
rendre eltűnik a táj, kiszorulnak a festményből a külső természet
motívumai, és a helyszín az álmokban szereplő szobákhoz hasonlít. A
falak ilyenkor valószínűtlen színűek, ajtók, ablakok, nyílászáró
szerkezetek pedig nincsenek, vagy ha vannak, nem nyílnak reális terekbe.
Pódiumok, színpadi terek, színes kartonból
épített díszletek ezek, amelyek között idegenszerű alakok jelennek meg,
vagy soha nem látott lények, állatok és madarak, esetleg
kényszerzubbonyba bújtatott antropoid teremtmények mozognak, időznek. Nehéz
kommunikálni velük, mert a ránk tekintő arcokból sokszor nem kettő,
hanem három szem néz vissza a nézőre, és rózsaszínűen világít, mert
véresen karikás a szemek fehérje. Gyakran visszatérő motívum a létra
vagy a ketrecek rácsa, a semmibe felvezető vagy onnan a mélybe megérkező
lépcsők geometriája, az elektromos kisülések szikrázó vonaglása és
vakító fénye. A talajból gyakran szarv- vagy tülökszerű idomok
emelkednek fel, ezek néha olyan testesek, hogy tevék púpjára, vadméhek
felbontatlan fészkére vagy termiták toronyszerű építményeire
emlékeztetnek. Másutt bálványfigurák, madárijesztőnek is elmenő
istenségek magasodnak a néző feje fölé, vagy rongyból varrt törpék,
zavart keltő aprócska teremtmények topognak, keresnek társaságot
maguknak. Előfordul, hogy egyiptomi reminiszcenciák sejlenek fel (A múmia álma, Vérző szívű Anubius), máskor pedig a Vadnyugat közhelyeiből komponál Zoé képeket (Lasszókezű Joe a csörgőkígyók földjén).
A 2015-tel kezdődő években Zoé olyan rajzok sorozatába kezdett,
amelyeken a grafikai modellálás feketéje mellett csak egy szín szerepel,
s az is nagyon takarékosan, cseppenként adagolva – a vörös. És a
legutolsó időkben megjelentek a képein azok a lények is, amiket úgy
lehet hajtogatni, mint a colstokot. Mintha nem lenne elég, hogy az
emlősökhöz tartozó élőlények, így például a kutyák vagy az emberek
legalább 16 ízülettel rendelkeznek, Zoé tovább hajtogatja őket.
Kín, 2018 – Haragvó istenség, 2015 – Hónaalját nyaló, 2018
Tulajdonképpen csak két olyan képe van Zoénak, amiknek a láttán valóban félelmet éreztem, a már említett Darazsak ura volt ilyen vagy egy nemrégiben készült, furcsán narcisztikus fej, aminek a címe: Hónaalját nyaló
(ez akár szénrajznak is tűnhetne, de hát Zoé nem dolgozik szénnel, és
úgy gondolom, hogy egyszerűen egy fekete papírra készült munka ez). Egy
idő után azonban ezeket is megszoktam. Igen, mert ha sokáig nézegetem
őket, akkor előbb-utóbb elveszítik a provokáló hatásukat, lekopik róluk a
punk jelleg, és ami marad, az a tehetség – az ábrázolás mikéntjének és
hogyanjának a mesteri adagolása. Vannak részletek, amik bunkó módon
primitívek, mert szükséges, hogy ilyenek legyenek, és vannak arcok és
fejek vagy mozgásban lévő testidomok és részletek, amelyek meg
elképesztenek az anatómiai tökéletességükkel. Tényleg mindent csak abban
az adagolásban látunk, ami a megcélzott hatást szolgálja. Honnan vette,
kitől tanulta el ezt? Éppen a furcsa eklektikájuk révén egyszeriek,
megismételhetetlenek és homogén hatásúak az utóbbi tíz esztendőben
festett képek. A művészettörténész egész könyvtára kevés lenne hozzá,
hogy akár csak távoli analógiákat is találjunk. Kondor még sokat
merített Dürertől vagy Hieronymus Boschtól, és, vegyünk ehhez egy nagy
lélegzetet, talán Kafkától is – ez a koktél sem volt egyszerű eset. Zoé
azonban nehezebb, mert ő ismeretlen nagyságokat kever, és ismert
formában, például a biedermeier festészet kis formátumú festményeinek a
keretében, egy Carl Spitzweg gondosságával és könnyed
problémátlanságával tálalja az eredményt. Az ő számára minden
természetes.
De nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy egy ilyen életmű mennyire
sérülékeny. Hiszen elég, ha csak belekezdenünk abba, hogy magyarázzuk a
műveket, és máris megtörténhet, hogy porrá omlik a világuk, és elakad a
folytatásuk is, mert lehet, hogy a lényegükhöz tartozik, hogy valaki
így, a semmibe lógatva a lábát, és szorosan bekötött szemmel, csak
befelé figyelve készítse el őket. Szabad megzavarni őt? És hát tényleg, hol vannak Zoé képei – talán Nakonxipánban?
A képeit széthordták ismeretlen emberek, néhány munka biztos, hogy
gyűjtők fiókjába került, a legtöbbjüket azonban igazi vagy hamis
turisták vitték el, hazaiak és külföldiek, és ezek a munkák azóta csak
mint digitális felvételek léteznek. Lehet, hogy nagyon korszerű megoldás
ez, hiszen általános tünet, hogy a művészetből csak annyi maradjon meg,
amennyit az elektromos média közvetít belőle.
E füstnek karcsú lányalakja van / nem éri el a fenső égi kéket / eloszlik, mint madárfütty határtalan. (Weöres Sándor)
Perneczky Géza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése