Géczi János: A helyről- részlet. 1996
Zoé, azaz Szilágyi Zoltán Éva, akinek mostanság zárt be a kamarakiállítása a veszprémi Kisgalériában, semmi mással nem foglalkozik, mint a helyben létezés lehetőségeivel. Agresszív és narratív csendéleteket rajzolgat nap mint nap mindenféle ócska holmikra, s persze, hogy silány ceruzával, filccel, művészettörténészektől kapott olajjal: az ő punkos világához ezek is, akárcsak az intenzív mellékalakozás és a harsogó részletek, kellékek.
Pedig, fel kell fedezni, Zoé egész képvilága Veszprémre reflektál. Veszprém jelei másznak át grafikusunk lapjaira, aztán ott festői jelenetekbe rendezik magukat, patkányokkal, véres fogsorú kutyákkal, tetovált, maszturbáló fiúkkal, szétrombolt, meztelen nőkkel, házfalakkal és önkormányzatilag megszüntetett és talán újraalapítható Művészetek Házával.
Szilágyi Zoltán Éva előbb kitalálta azt, hogy ő művész, majd pedig, hogy milyen művész s végül ezt meg is csinálta. Ezzel pedig máris a nyolcvanas évek végi - kilencvenes évek eleji, a művész- és művészetkonstruáló, határozottan nemzetközi porondban gondolkodó alkotók közé állt be.
Csak éppen helyszínt talált önmegvalósulásításához, éppen olyan nagyságú terepet, amelyet még be lehet lakni, rá lehet látni a benne élők életére, s mi több, reflektálni is szabad? kell? rá, hiszen az ilyetén életek sajátja, hogy állandóan kiköveteli: jónak, arányosnak és tisztességesnek neveztessék. Sejthető, miféle választ adna Zoé, ha a válaszolgatásra ideje lenne, ő azonban, mint a laza, mellékesen rajzoló, részletekkel bajlódó, zilált társai mással foglalkozik: élni akar.
Újabban minden művész hatni akar, s mindenek előtt ott ahol lélegzik és tevékenykedik, s persze rögtön. Nem a sikerre és elismerésre vágynak, hanem arra, hogy a munkájuknak legyen valami (vissza)igazolás. Az alkotások ezért emblematikusak és szájbarágók.
Visszataláltak a művészek s a művészek köré szerveződött esztéták a kisvárosokba? Ott még létezhet kommunikáció és létezik marginalitás is? És kísérletezhetnek-e: magukkal?
Persze e (félig) új (művészeti) állapot, az eddigiekhez képest szokatlan, a művészekre visszasugárzó ellentmondásokat is felvet. Az ide- tartozók természetszerűleg tagadják a művészeti közélet hagyományait, kerülik a sztárcsináló, pénzes világot, sőt gyakran a galériákat és múzeumokat is (ezzel mintegy lehetőséget sem adnak maguknak, hogy majd, egyszer kilábaljanak pl. a nyomorból), másrészt pedig olyan kép- szervezéssel, látványvilággal foglalkoznak, amelyek nemzeti kultúrák fölöttiek, s a lokálist - legszívesebben - mellékesnek hagynák.
Zoé világa sem ad erre a kortársművészeti ellentmondásra határozott feleletet, mert alkatának, életmódjának és képvilágának inkább a személyes, a magán felel meg; hacsak éppen azzal nem, hogy ő tudatosan veszprémi, azaz helyben élő és helyet festő lett. Veszprémiségében arra talált igazol hogy egy fontoabb a többnél.
Pedig, fel kell fedezni, Zoé egész képvilága Veszprémre reflektál. Veszprém jelei másznak át grafikusunk lapjaira, aztán ott festői jelenetekbe rendezik magukat, patkányokkal, véres fogsorú kutyákkal, tetovált, maszturbáló fiúkkal, szétrombolt, meztelen nőkkel, házfalakkal és önkormányzatilag megszüntetett és talán újraalapítható Művészetek Házával.
Szilágyi Zoltán Éva előbb kitalálta azt, hogy ő művész, majd pedig, hogy milyen művész s végül ezt meg is csinálta. Ezzel pedig máris a nyolcvanas évek végi - kilencvenes évek eleji, a művész- és művészetkonstruáló, határozottan nemzetközi porondban gondolkodó alkotók közé állt be.
Csak éppen helyszínt talált önmegvalósulásításához, éppen olyan nagyságú terepet, amelyet még be lehet lakni, rá lehet látni a benne élők életére, s mi több, reflektálni is szabad? kell? rá, hiszen az ilyetén életek sajátja, hogy állandóan kiköveteli: jónak, arányosnak és tisztességesnek neveztessék. Sejthető, miféle választ adna Zoé, ha a válaszolgatásra ideje lenne, ő azonban, mint a laza, mellékesen rajzoló, részletekkel bajlódó, zilált társai mással foglalkozik: élni akar.
Újabban minden művész hatni akar, s mindenek előtt ott ahol lélegzik és tevékenykedik, s persze rögtön. Nem a sikerre és elismerésre vágynak, hanem arra, hogy a munkájuknak legyen valami (vissza)igazolás. Az alkotások ezért emblematikusak és szájbarágók.
Visszataláltak a művészek s a művészek köré szerveződött esztéták a kisvárosokba? Ott még létezhet kommunikáció és létezik marginalitás is? És kísérletezhetnek-e: magukkal?
Persze e (félig) új (művészeti) állapot, az eddigiekhez képest szokatlan, a művészekre visszasugárzó ellentmondásokat is felvet. Az ide- tartozók természetszerűleg tagadják a művészeti közélet hagyományait, kerülik a sztárcsináló, pénzes világot, sőt gyakran a galériákat és múzeumokat is (ezzel mintegy lehetőséget sem adnak maguknak, hogy majd, egyszer kilábaljanak pl. a nyomorból), másrészt pedig olyan kép- szervezéssel, látványvilággal foglalkoznak, amelyek nemzeti kultúrák fölöttiek, s a lokálist - legszívesebben - mellékesnek hagynák.
Zoé világa sem ad erre a kortársművészeti ellentmondásra határozott feleletet, mert alkatának, életmódjának és képvilágának inkább a személyes, a magán felel meg; hacsak éppen azzal nem, hogy ő tudatosan veszprémi, azaz helyben élő és helyet festő lett. Veszprémiségében arra talált igazol hogy egy fontoabb a többnél.
http://epa.oszk.hu/00000/00016/00011/960115.ht
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése